Eretnekségek támogatásával vádolják Ferenc pápát

Correctio filialis de haeresibus propagatis – ez annak a dokumentumnak a címe, amelyhez hasonló 1333 óta nem jelent meg. Ezzl újabb, a középkor óta feledésbe merült gyakorlatot elevenítettek fel a katolikus egyházban egy német pápa megválasztása (a 16. századi VI. Adorján után XVI. Benedek) és a pápai lemondás (2013) után.

A Correctiót 2017. augusztus 11-én a pápához is eljuttatták, pontosabban átadták a Szent Márta Házban, ahol Ferenc pápa lakik – hogy a saját kezébe-e, az homályban marad. Mivel a pápa nem válaszolt rá, ezért a szerzők szeptember 24-én közzétették azt.  

A Correctio Ferenc pápa Amoris laetitia című, 2016-os apostoli buzdításának és néhány más kijelentésének hét – a szerzők szerint – eretnek tételét hivatott helyre tenni „a házassággal, az erkölcsös élettel és a szentségek vételével” kapcsolatban. Mint írják, Ferenc pápa „szavaival, tetteivel és mulasztásaival” hét „eretnek tételt”  hirdetett „közvetlenül vagy közvetve”.

Olvassa el ezt is: Eretnekségnek ad utat Ferenc pápa teológusok szerint

A több mint hatvan aláíró közt zömmel katolikus papok és szerzetesek, illetve egyetemeken tanító teológusok, egyháztörténészek vannak, de aláírta azt Roberto Mattei olasz katolikus történész, akivel a Mandiner májusban közölt interjút; Ettore Gotti Tedeschi olasz közgazdász, a vatikáni bank volt igazgatója (2009-2012), akit máig nem világos körülmények között távolítottak el az egyházi államból; megjelenés után írta alá a korrekciót Bernard Fellay püspök, a X. Szent Piusz Papi Testvérület (SSPX) vezetője; és egy nyugalmazott texasi katolikus püspök, Rene Henry Gracida is. 

Fellay aláírása azért is érdekes, mert az SSPX nem engedélyezett (de érvényes) püspökszentelésekkel szakadt el Rómától a nyolcvanas évek végén, de az ezért kapott büntetésüket – kiközösítés – XVI. Benedek a békülés szándékával eltörölte. Benedek és Ferenc pápasága alatt pedig intenzív tárgyalások folynak az SSPX és a Vatikán közt a társaság státusának rendezéséről. Ferenc pápa ugyan távol áll az SSPX irányultságától, ám Buenos Airesben, érseki idejében az SSPX papokkal segítette ki Bergogliót, így Ferencnek is szívügye a rendezés. Kérdés, ezt a rendezést miként befolyásolja ez az aláírás.

Olvassa el ezt is: A Vatikánban járt az SSPX vezetője: nincs szakadás?

Nincs viszont az aláírók közt a négy „dubia-bíboros”. Hogy ők kik, és hogy helyre tehetik-e a pápát katolikus hívek és papok, arról később.

Felbukkantak olyan hírek is, hogy a Vatikán gépeiről elérhetetlenné tették a korrekciót, de azóta kiderült, pusztán arról van szó, hogy aláírni nem lehet azokról.

Az előzmények

A pápa hívására a világ püspökeinek egy része rendszerint összegyűlik Rómában, hogy a pápa által meghatározott témát megbeszéljék.  A két, 2014-es 2015-ös szinódusnak a család volt a témája, ezért „családszinódusnak” nevezték el őket. Ezen a német püspökök vezetésével egy csoport azt próbálta elérni, hogy lépéseket tegyenek az elvált újraházasodottak áldozásának engedélyezése felé. A kulcsszemélyiség emögött Walter Kasper bíboros volt, akinek nagy teológiai vitái voltak XVI. Benedek pápával, ugyanakkor Ferenc pápa kedvenc teológusának nevezte őt pontifikátusa elején. A családszinódus záródokumentuma ugyanakkor nem jelentett doktrinális elmozdulást. 

A szinódusokat általában egy pápai „apostoli buzdítás” megjelenése követi. Az apostoli buzdítások inkább lelkiségi, semmint dogmatikai iratok.

– no nem az egész dokumentum, még csak nem is valamelyik fejezete, hanem leginkább a 305. pont, valamint a 336. és a 351. lábjegyzet. Az egyház hagyományosan Istentől rendelt törvénynek tartja, hogy a válás bűn – és lényegileg nem is lehetséges. Az egyház ezért maximum azt vizsgálja, egy szentségi házasság megkötése érvényes volt-e; ha érvénytelennek találják, akkor nem válásról beszélnek, hanem arról, hogy kiderült: eleve nem is jött létre házasság.

A másik eset az, amikor az egyház engedélyezi, hogy a házastársak külön éljenek (pl. családon belüli erőszak adhat rá okot) – de ettől még házasok maradnak, így a teológia szerint nem szabadok új párkapcsolatra. Ezért nem engedi az egyház áldozáshoz járulni azokat, akik szentségi házasságot kötöttek, majd szétváltak, de új kapcsolatuk van vagy polgárilag újraházasodtak (ez ugyanis folytatólagosan elkövetett házasságtörés bűnének tekintendő). 

Az Amoris laetitia 305. pontja szerint „a különböző befolyásoló és enyhítő tényezők miatt elképzelhető, hogy objektíve bűnös helyzetben, melyben az egyén szubjektív bűnössége nem vagy nem teljes mértékben áll fenn, az ember Isten kegyelmében él, és növekszik is a kegyelem és a szeretet életében, amihez az Egyház segítségét is igénybe veheti.” A 351. lábjegyzetben Ferenc pápa az újraházasodottakra vonatkoztatva a fentieket kijelenti: „bizonyos esetekben ez a szentségek jelentette segítséget is magába foglalhatja”. 

A ferenci megközelítés hétköznapi magyarázata az, hogy

Az apostoli buzdítást bemutató sajtótájékoztatón Christoph Schönborn bécsi érsek, bíboros, XVI. Benedek egykori tanítványa a lábjegyzetet firtató kérdésre annyit válaszolt, hogy szerinte meglepő, hogy oly sokan olvastak egy lábjegyzetet, de Ferenc pápa egy általános képet szeretett volna nyújtani, ezért ne egy pontra koncentráljanak a kérdezők; hozzátette: sokan egy világos szabályt vártak, de ők csalódni fognak. Ferenc pápa azóta is rendszeresen megszólja azokat, akik szerint a morális kérdések igennel vagy nemmel megválaszolhatók, s akik a „merev” teológiát követik, azok nem veszik figyelembe az emberi élethelyzetek lehetséges bonyolultságát és egyediségét. 
Kérdésözön, kétséges válasz

A kétségek tisztázása érdekében 46 katolikus tudós kérte levélben Ferenc pápát, hogy ítéljen el néhány olyan kijelentést, amelyek szerintük ellentétesek a hagyományos katolikus tanítással. 

Később négy bíboros (akik tisztük szerint a pápa tanácsadói), Raymond Burke, Carlo Caffarra, Walter Brandmüller és Joachim Meisner kérte arra a pápát egy úgynevezett dubiában (eldöntendő kérdés formájában megfogalmazott problémafelvetés), hogy tisztázza a vitára okot adó kérdéseket– a dubia (dubium = kétség) egy több száz éves, éppen erre „kifejlesztett” lehetőség. Mi rossz lehet egy kérdésben? – tette fel a viszontkérdést ezzel kapcsolatban George Pell bíboros, aki tagja a pápa nyolctagú, közvetlen tanácsadó testületének. Mivel azonban a „dubia-bíborosokat”, ahogy mára nevezik őket, a pápa nem méltatta válaszra, és nem is fogadta őket, a négy szerző nyilvánosságra hozta a dubiát, ami érthető módon felháborította Ferenc pápát. 

Olvassa el ezt is: Szokatlan módon kritizálják Ferenc pápát, nyomoz a rendőrség

2017 júniusában aztán elhunyt Meisner, szeptemberben pedig Caffarra bíboros is. Burke azt is meglebegtette, hogy ha Ferenc pápa nem válaszol a dubiára, akkor lehetőség van a pápa formális korrekciójára, azaz figyelmeztetésére – ugyanakkor a két élő dubia-bíboros nem szerepel a mostani Correctio aláírói között. 

Ennek oka az, hogy a szerzők nem keresték meg őket: Dr. Joseph Shaw, az Oxfordi Egyetem erkölcsteológusa, a kezdeményezés szóvivője a LifeSiteNewsnak azt nyilatkozta, hogy azt szerették volna, ha ez független kezdeményezés marad, és érthető, hogy bíborosok nem írják alá, hiszen túl közelről érinti a pápa személyét. 

A pápa maga a kritikákra válaszul még korábban annyit mondott, hogy Schönborn bíboros helyesen értelmezte az Amoris laetitiát, hogy helyes a bécsi egyházmegye gyakorlata – ahol azóta áldozáshoz engedik az elvált újraházasodottakat; és az argentin püspököknek is azt írta, hogy az ő gyakorlatuk az egyedül helyes – ott úgyszintén megáldoztatják az ilyen élethelyzetű híveket. Ezzel szemben a lengyel püspökök vagy épp Székely János, frissen kinevezett szombathelyi püspök az eddigi szerint a mindenkori egyházi tanítással összhangban kell értelmezni a buzdítást – utóbbi a Mandinernek nyilatkozott erről nyár elején.  

Olvassa el ezt is: Tévedés az egyház hanyatlásáról beszélni – Székely János szombathelyi püspök a Mandinernek

Az márpedig felvet kérdéseket, ha az egyik egyházmegyében így, a másikban úgy, az egyik országban így, a szomszédosban pedig amúgy értelmezik az egyház tanítását –

Kijavítható-e a tévedhetetlen pápa?

De ha a pápa tévedhetetlen, akkor hogyhogy ki lehet javítani? Nincs itt önellentmondás? A közvélekedéssel ellentétben a katolikus egyházfő nem abszolút uralkodó, hanem egyfajta „alkotmányos monarchiát” vezet, amelynek, ha tetszik, történeti alkotmánya van. A pápát kötik az alkotmányos keretek, ami nem más, mint a kinyilatkoztatás, vagyis a Biblia és az egyház eddigi szenthagyománya, az egyház tanítása. A pápa a „hitletétemény” őrzője és magyarázója – de változtatni nem változtathat rajta. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a mostani esetet egyesek változtatásként, mások magyarázatként értékelik. 

Miért nem változtathat az egyház tanításán a pápa? Azért, mert az egyház magát isteni alapítású intézménynek tekinti, az isteni igazságoknak pedig, ha léteznek, értelemszerűen változatlanoknak kell lenniük helytől és időtől függetlenül. Ha hirtelen olyasmit kezdene isteni eredetű tanításként hirdetni az egyház, amit korábban bűnnek tartott, akkor azzal saját isteni alapítását cáfolná. Nem minden tanítás isteni tanítás ugyanakkor, vannak egyszerű egyházi törvények, amelyek kellő körültekintéssel megváltoztathatóak, sőt az igazságok hierarchiája még ennél is bonyolultabb képet mutat.

De most az egyházi hite szerint isteni törvényekről van szó. 

A pápa, hatalma egyéb korlátai mellett, csak akkor nyilatkozik tévedhetetlenül, ha a hit és erkölcs dolgában nyilvánosan és ünnepélyesen, szakszóval „ex cathedra” hitigazságot hirdet ki. Az utolsó, hit dolgában hozott ex cathedra-döntés 1950-ben volt, amikor XII. Piusz kihirdette Mária mennybevételének dogmáját; II. János Pál pedig kijelentette: végérvényesen tartandó, hogy az Egyháznak nem áll hatalmában nőket pappá szentelni.

A pápák mindennapos kijelentései vagy akár enciklikái tehát ugyan követendők a hívek számára, de nem tévedhetetlenek és nem kőbe vésettek örökkön örökké, hanem az örök igazságokat hivatottak az aktuális kor emberének megmagyarázni. Mivel ugyanakkor a tévedhetetlenség nüanszaival a hívek többsége nincs tisztában, ezért a pápák a hívek védelme, az egyház egysége és a saját tekintélyük védelme érdekében mindig is óvatosan és körültekintően nyilatkoztak, márcsak azért is, mert Péter apostolnak és utódainak az a feladata, hogy megerősítsenek a hitben, nem pedig hogy kételyeket támasszanak.

Olvassa el ezt is: A nihilizmus az új baloldal esszenciája – Roberto de Mattei a Mandinernek

Pápa korrekciójára utoljára, mint a cikk elején említettük, 1333-ban került sor. A korrekció „elszenvedője” az a XXII. János pápa volt, aki Umberto Eco A rózsa neve című regényében is szerepel, és aki egyébként azzal együtt, hogy Avignonban volt a székhelye, megújította a pápai állam kormányzatát – s az ő új, meglehetősen hatékony kormányzati modellje szolgált  például később az abszolút uralkodók számára is. 

Ezzel együtt XXII. János pápa egy, még magánteológusként írt értekezésében annak az álláspontjának adott hangot, hogy a megigazult hívek nem találkoznak Istennel rögtön haláluk után, hanem csak a test feltámadása után, ami a végítéletkor jön el. Ezen álláspontját János pápa már egyházfőként is többször megemlítette, prédikációiban. A pápa ezen tanítását, amit mindazonáltal nem prezentált végleges, tévedhetetlen tanításként, a Sorbonne teológusai 1333-ban ítélték el nyilvánosan egy korrekcióval, XXII. János pedig halálos ágyán vonta vissza azokat. 

A mostani korrekció

A mostani „fiúi korrekció” szerzői

A kánonjog lehetőséget ad rá, hogy a hívek az egyház javát érintő dolgokról véleményt nyilvánítsanak pásztoraik előtt, sőt, véleményüket másoknak is tudomására hozzák (212. kánon 2-3.). 

Amiért a korrekciót szükségesnek látják, az az, hogy megvédjék a híveket az eretnekségek követésétől, illetve hogy megőrizzék az egyház egységét; ugyanis akik szerint Ferenc pápa eretnekségeket népszerűsít, azok fokozottan ki vannak téve annak a veszélynek, hogy érvénytelennek tekintik XVI. Benedek lemondását, ami az egyházszakadás rémét vetíti előre.

Leszögezik ugyanakkor, hogy Ferenc pápa szerintük is birtokában van a tévedhetetlenségnek és a kormányzati hatalomnak, legitim pápának tekintik tehát; hisz a pápa ezidáig nem vetette be teljes pápai tekintélyét a szerzők szerinti téves tételek elfogadtatására. Ezzel együtt a tévedések mögött a szerzők rendszert látnak, amelyekben egyrészt Luther Márton nézeteit látják részben visszaköszönni, másrészt a modernizmust.

Az eretnekség a katolikus teológia szerint azt jelenti, hogy egy katolikus, aki birtokában van a hit teológiai erényének, „ismeri az igazságot”, szabadon és tudatosan mégis kételkedni kezd valamilyen hittételben. Az eretnekség kánonjogi bűne pedig ennek a nyilvános hirdetését és a benne való kitartást is jelenti. Az aláírók kijelentik: ezügyben nincs kompetenciájuk ítélkezni.

– vagy éppen az abból következő logikai ellentmondásokat, például hogy Isten nem ad elég kegyelmet saját törvényei betartására, vagy hogy az Isten törvényét szántszándékkal megszegő ember nem biztos, hogy bűnt követ el.

Hova tegyük a korrekciót?

A korrekció nem nevezi magát formálisnak, mivel azt aláírói a dubia-bíborosoknak tartják fenn. Kánonjogászokkal folytatott, rövid háttérbeszélgetésekből az tudtuk meg, hogy a híveknek joga van ilyen korrekciókat kiadni, ugyanakkor annak kánonjogi következménye nincsen.

Arról sincs szó, hogy kánonjogilag kötelező lenne a pápának válaszolni ilyesmire, vagy hogy mondjuk bíborosok által benyújtott korrekció „érvényesebb” lenne. Amiért mégsem pusztán a ius murmurandi megnyilvánulása a korrekció, az az, hogy megfogalmazása komoly teológiai ismereteket mutat, valamint a szöveg részletesen indokolt, hivatkozásokkal teli. 

Maga a korrekció kiadásának, nyilvánosságra hozásának a ténye az, ami elgondolkodtató, bár valószínűleg – állítják forrásaink – a pápa erre sem fog válaszolni, ugyanis rendszerint ignorálja a kritikákat.