Kifelé a kultúrharccal az Anyaszentegyházból!

Zsigeri viszolygás fűz a francia nyelvhez, mert franciául mindig csak a rossz híreket írják. Franciául szabadították ránk Trianont, franciául nyekereg a guillotine, franciául íródtak azok a szerződések, amelyekben a szocialista kormányok zseniális üzleti érzékkel kiárusították a Nyugatnak a magyar ivóvizet. Rosszízű, tüskés nyelv nekem a francia.

Nem hazudtolta meg magát most sem. Szombaton jött a hír – franciául, hogy máshogy –, hogy Ferenc pápa elfogadta Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusának lemondását 75. életévének betöltése okán. „Isten kezében vagyok. Az egyetlen kőszikla a Krisztus. Hamarosan találkozunk Rómában és máshol” – írta Twitteren a bíboros.

A mese szép, csak nem kimondottan hihető. A Szentatya idén lesz 85 éves, és 75 évnél idősebb prefektus vezet a Curia – mondhatni, a „pápai kormány” – kilenc kongregációjából ötöt. Annak talán több köze van Sarah távozásához, hogy miután a bíboros 2016 adventjén ad orientem, azaz a hívek helyett az oltár felé forduló misézésre szólította fel a római katolikus papokat, amely kétségtelenül egy komoly teológiai jelentőséggel bíró szembehelyezkedés a második vatikáni zsinat óta eltelt évtizedek egyházi tendenciáival,

és a kongregáció „megbízhatóbb” angol titkárához utalta azokat.

Most a római katolikus egyházhoz nem tartozók és soha nem tartozottak harsányan örvendeznek, hogy a „liberális” pápa végre eltávolította a „konzervatív” renegát bíborost – az egyszeri hívő meg értetlenül nézi, hogy mégis mi a fészkes fenét keres a Brüsszeltől Washingtonig, SZFE-től CEU-ig, migrációtól vakcináig dúló kultúrharcos logika a római katolikus Anyaszentegyházban.

De tévúton jár, aki bayerzsoltosítani próbál egy bíbornokot, és donáthannásítani a Pápát. A római katolikus Anyaszentegyház nem liberális demokrácia, vezetői pedig nem lehetnek kultúrharcosok. A fals híresztelésekkel szemben Robert Sarah bíboros nem konzervatív, hanem katolikus.

A különbség egy egyszerű példán keresztül megérthető. Ha egy konzervatív kultúrharcos találkozik Perintfalvi Ritával vagy bármely egyéb liberális teológussal, akkor kivonja verbális szablyáját és szócsatába indul. Ha egy katolikus egyházi vezető kap osztályrészéül egy ilyen találkozót, belekukkant a Bibliájába, mosolyog egyet, majd áldást adva távozik, mert a dogma az dogma. Dogmáról nincs vita, dogmában nincs kultúrharc, mert  „a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik” (Mt 5,18).

Az, hogy a kor a dogmához hogy áll, a kort minősíti, nem a dogmát.

A közhiedelemmel ellentétben az egyház a politikai színtéren sem konzervatív kampánygépezet. Ha ugyanis az, akkor nem egyház. A katolikus tanítás nem áll szükségszerűen mindig a konzervatívok mellé – könnyen levezethető például a Bibliából, miként viszonyul a katolicizmus az amerikai konzervatív iskola sarokköveihez, a szabad fegyverviseléshez vagy éppen a halálbüntetéshez. A katolikus tanítás szempontjából pedig irreleváns kérdés a kultúrharc témáinak nyomasztó többsége – tökéletesen érdektelen a katolikus tanítás szempontjából, hogy hol van a CEU, kié Erdély, ki tanítja a színészeket, milyen volt Jézus bőrszíne, és jár-e kártérítés a rabszolgaságért az amerikai feketéknek.

Az a súlyos harci helyzet, hogy azok a kérdések, amelyek kapcsán a konzervatív politikai közösség a kereszténységgel egy platformon áll, nem konzervativizmus és liberalizmus, hanem kereszténység és pogányság kérdései. Hogy a magzatgyilkosság legális-e, hogy a homoszexuális aktus (nem a hajlam!) bűn-e, hogy válni, félrelépni, lopni, ölni szabad-e, az egyház részéről nem belső vita során kikristályosodó politikai pozíciók, hanem a katolikus tanítás részei.

Hogy a hívő ezen túlmenően mit gondol a szakszervezetekről, a személyi jövedelemadóról, a gazdasági migrációról és Horthy Miklósról, az egyház számára indifferens, és annak is kell maradnia.

Következésképpen kárhozatos, gyilkos tévedés a kultúrharc részeként tekinteni a katolikus egyházra, „liberális” meg „konzervatív” szereplőket azonosítani, és a politikai harcmezőre küldeni az egyházat. Lelkiismeretileg feldolgozhatatlan állapot egy pap számára, ha az egyházi vezetés politikai megfelelési kényszere miatt nem tud azonosulni főpásztorával – az, hogy Robert Sarah bíborost és a lemondott XVI. Benedek pápát különös tisztelet övezte papok és civilek körében is, a politika egyházkorhasztó hatását tükröző kortünet. Ha Sarah bíboros működése és távozása üzen nekünk bármit is, az az, hogy pusztuljon végre az Anyaszentegyházból a kultúrharc, s egye a fene messzire ezt az avignoni, hittestvért hittestvér ellen fordító mocsarat! Ha egy egyházi vezető leírható a katolikusnál bármivel politikaibb jelzővel, konzervatívként, progresszívként, marxistaként vagy akárhogy, az út rossz. Ez biztos. Hogy az egyházi vezető rossz-e, az majd kiderül ott, ahol mindenről lehull a lepel.

Az egyház sikerét megmentett lelkekben mérik, élettel teli templomokban, a Szent Péter tér zsibongásában, egyházi iskolák országépítő tevékenységében, szerzetesek és szerzetesnők imádságában, lelkivezetésében, drogmisszióban, cigánymisszióban, árvaházakban, feloldozott bűnökben. Az egyház különleges intézmény, missziója a Földön túlmutat. Ha befogadja a politikai megosztottságot, missziójára alkalmatlanná válik, s nyugodtan elmehet papszakszervezetnek. Ha a katolikus tanítás tiszteletén túl bármiféle irányt kell egyáltalán választania, azt az élő közösségeknek kell mutatniuk.

Ahol politikusok és újságírók helyeselnek a hozzájuk simuló egyházra, de a templom meg a szeminárium üres, ott rossz az irány. Ahol a jelenvaló világ erkölcse előtt senki nem népszerűsködik, mégis teli a templom és dőlnek a hivatások, onnan érdemes ihletet meríteni.

„Olyan papokra van szükségünk, akik a belső élet emberei, »Isten őrszemei«, lelkipásztorok, akiket szenvedély fűz a világ evangelizációjához, nem pedig szociális munkások és politikusok” – írja Isten vagy a semmi című, nagy sikerű könyvében Sarah bíboros. Adja meg a Teremtő a bölcsességet ahhoz, hogy az Anyaszentegyházat vezetők számára is ez legyen végre a szempont – ha így lenne, ennek a sziporkázó fekete-afrikai prófétának talán nem kellett volna lemondania. Legyen több a pásztor és kevesebb a kultúrharcos, Rómában és máshol!