Erdoğan győzelme valójában vereség

„Első pillantásra ez egy Erdoğan személyének szóló igen. Személyesen, neki. Hiszen a Gezici Research felmérése szerint az AKP-hívek 80 százalékának fogalma sem volt, hogy miről is szól a tervezett alkotmánymódosítás. Azért szavaztak mellette, mert az elnökük ezt kérte tőlük. Az ember, aki 2003 óta időnként jelentősen előbbrevitte Törökországot, gazdasági növekedéssel, modernebb infrastruktúrával és jobb egészségügyi ellátással ajándékozta meg az országot – még a legszegényebbet is. Ez az ő győzelme.

De csak első pillantásra.

Második blikkre már vereség ez a győzelem. Közel egy évig kampányolt Erdoğan népének az igennel, fenyegetette, figyelmeztetette, megintette őket. Hivatalnokok, tanárok, bírók százezreit bocsátotta el, több mint száz újságírót börtönözött be, bezárta vagy kormányközeli kezekbe adta szinte az összes kritikus médiumot.

Mindent elkövetett azért, hogy a »nem« mellett kiállók ne jussanak szóhoz a nyilvánosságban, katonai úton elnéptelenítette a kurdok lakta területeket, legkeményebb ellenfeleit külföldre száműzte. Az ellenzék komplett frakcióit börtönbe küldte, az alkotmánymódosítás elllenzőit folyamatosan terroristának bélyegezte, diplomáciai válságokat szított, hogy a törökök világszerte fenyegetve érezzék magukat.

De hogyan nézett volna ki vajon az eredmény, ha fair választási küzdelem lett volna, a szükségállapot bevezetése nélkül? Erdoğan minden valószínűséggel drámai vereséget szenvedett volna. A világon nincs olyan parlament, ami egy alkotmánymódosítást ilyen erőtlenül gyenge többségre alapozna. Még ha ki is erőszakol a törökökből egy szerelmi vallomást – Erdoğan nem egy körberajongott vezető, akinek a nép szabad kezet adott. És nem is lesz az soha. Papírunk van róla.

És nem az, ami hamarosan bele lesz írva az alkotmányba.”