Az élet lehet teljes gyermek nélkül is

„A téma »rázóssága« a mai közgondolkodásból, illetve a nyugat-európai világ értékfelfogásából ered.

Isten az élet istene. Ez azt is jelenti, hogy az élet pártján áll. Hiszen a teremtés teljességének lényege, hogy Isten a semmiből előhozza (megteremti) az életet, amit aztán rábíz az emberre, hogy »szaporodjatok, sokasodjatok«(1Móz 1, 28). Átadja a teremtő akarat lehetőségét az embernek. Hogy tovább adja az életet. Ez nem imperativus absolutus, hanem a teremtettségből fakadó szeretet felvállalása. Hiszen különbséget kell tenni a nem akarok gyermeket és a nem szülhetek gyermeket között. Az egyik választás, a másik adottság.

(...)

Egészen másról szól az a kultúra, ahol az önkiteljesedés fölébe kerekedik mindennek. Még az életnek is. Ami csak látszólagos, hiszen egy kulturális szindrómáról van szó, amely gyerektelenségi kultúrát bevándorlással fogja majd ellensúlyozni.

Az adottság, hogy valaki szeretne, de nem születik gyereke, egészen más helyzet. Isten megengedi, sőt próbára teszi nők és férfiak életét. De nem hagyja sosem válasz nélkül azokat, akik ezt az élethelyzetet a Teremtő kezébe teszik. Az élet lehet teljes gyermek nélkül is. Ha valaki úgy kapja és elfogadta. Ha megkísérelte emberileg a lehetetlenség határát. A megnyugvás forrása a lét lehetetlenségéből fakadhat. Nem könnyű helyzetek ezek. Amikor a bibliai Anna, a későbbi Sámuel édesanyja kettős ajándékot kap férjétől Elkánától, jelezve, hogy vágy és lélek szerint a hiányzó gyermeket jelenlévőnek tekinti, nem a jövőre, hanem a pillanat vigasztalására tekintettek mindketten. De Annának könnyeit ez sem törölte le.

A szülés nem »szent kötelesség«, hanem az élet továbbadásának öröme, amelynek csak kezdő, fájdalmasan gyönyörű mozzanata az újszülött gyermek első kiáltása. Az élet hangja nemcsak a szülő nőnek, hanem az édesapának, a nagyszülőknek és ki tudja még hány embernek. Azt az első kiáltást aztán sok minden követi. Évek, évtizedek álmatlansága, sírása, szépsége. Gügyögések, semmihez sem hasonlítható mosoly, büszkeség, siker. Az a gyönyör, ahogyan a szülő viszont látja gyermekkori önmagát. Megtanul hagyományozni, akaratlanul is a tiszta gyermeki lélekkel azonosulni. És később, félve, de megtanul elengedni.

A gyermeket csak a szülés mozzanatában látni vagy láttatni olyan beszűkítést jelent, ami méltatlan az emberi léthez, az emberben rejlő kreativitáshoz és ahhoz, hogy egyszer majd ő maga is felvegye az élet továbbadásának a teremtettségben nélkülözhetetlen fonalát.

Férfiként vagy nőként.”