​Az Origo és én

„Korábban is jöttek ilyen-olyan kérések – azok mindig és mindenhova jönnek, ami hirdetésből él, nem kerülheti meg őket –, ezeket lehetőség szerint elhárítottuk vagy nem vettük komolyan. A politika 2013 februárjában kopogtatott először konkrétan, mailem van róla, de akkor még – legendásan lassú felfogásomnak köszönhetően megint csak – nem értettem egészen jól, hogy mi történik. Annyiról volt szó csak, egy külsős ember közvetítette a felvetést, hogy legyünk kapcsolatban, kommunikáljunk egymással, ilyenek. Miért ne, mondtam, nyitott vagyok minden értelmes információra. Aztán teltek-múltak a hetek és a hónapok, be-beesett egy-egy levél, telefon, áttételes megkeresés. Nem igazán törődtem velük. De a számuk egy idő után megszaporodott. Valamikor szeptemberben egyszer csak összesűrűsödött, nehezebb, súlyosabb lett a levegő. Nem mondom, hogy egyik pillanatról a másikra, de majdnem. Úgyhogy az lett a döntés, hogy találkozom én is egy sokkal komolyabb háttéremberrel. Jó hangulatú megbeszélés volt, magától értetődően, ismertük egymást a 90-es évek közepe óta. Tök fura, hogy a politika még nem jött rá, hogy az online ma már fontosabb, mint a Népszabadság, mondtam vidáman. Már rájött, válaszolta a háttérember mosolyogva. Mi van, ha azt mondom, ez így nem oké, kérdeztem. Semmi, felelte, minden ugyanúgy megy tovább. Néhány órával később megbeszéltük Vaszily Miklóssal, hogy akár ugyanúgy, akár máshogyan, de nélkülem megy tovább. Barátokként váltunk el.

Miért nem beszéltem erről eddig? Miért nem fogok ezután sem? Több okból. Azért, mert megígértem. Azért, mert adta magát, hogy Sáling Gergő, aki a folytonosságot jelenthette az Origo és az Origo szerkesztősége számára is, megpróbálja. Azért, mert senkinek és semminek sem vagyok és nem is leszek a mártírja. Azért, mert ezzel a szöveggel is – amit most elolvastatok – csak azt akartam bizonyítani: mindig minden sokkal-sokkal bonyolultabb, mint amilyennek első pillantásra látszik.

Ma már látom, hogy egy csomó hibát elkövettem – az elsőt és a legnagyobbat 2011 őszén. Mentségemre szóljon, hogy sose akartam több lenni, mint egy újságíró, aki szórakoztató és olvasmányos szövegeket tesz a kedves olvasók szemei elé. Ostoba módon azt hittem, egy főszerkesztőnek is ennyi a dolga, semmi más. Hát nem – és ez ennek a történetnek az első számú személyes tanulsága számomra. Több nem is kell.”