Szenvedéstörténet

„A kényszerű áldozat mechanizmusai egyre inkább megterhelik világunkat, és egyházunkat is. Krisztus keresztje nem újabb és újabb terhek, mini keresztek állítását adta feladatul, hanem az önátadásban megvalósuló kommunikáció helyreállítására hív. Krisztus áldozati halálát nemcsak a »borzongás« hangjaival foglalhatjuk mi reformátusok dicséretbe, hanem így is: »Győzhetetlen én kőszálom, Védelmezőm és kővárom« (346. dicséret), hogy az egyébként is roskadozók áldozatvállalása ne a szívüket dermessze meg, és nehogy nagyobb sötétségbe taszítson.

Én magam nem hiszem, hogy nagypéntek ünnepét külön református jelzővel kellene ellátni, de sokkal mélyebbre kellene hajolnom, hajolnunk azokért és együtt várni a hajnalt, az életet azokkal, akik már gyanakodva vagy ellenszenvvel nézik, hogy hány igazságtalan áldozat történt. Húsvét hajnala, világossága azt az örömet rejti, hogy Jézus győztes arcát látva egymás szemébe nézhetünk, arcot, isteni vigasztalást kaphatunk és adhatunk. Nagypéntek nem önmagában való ünnep, húsvét felé nézünk, nemcsak Krisztus van benne, hanem mi is. Az egy szenvedéstörténetben mi is újra egyesítve, egyben, helyreállítva ott vagyunk. Hála az Istennek, hogy nem kell megragadnunk, megkeserednünk önmagunknál.”