Posztmodern végállomás: fasizmus vagy csönd

„Frederick Buechner amerikai presbiteriánius teológus és szépíró önéletrajzi memoárjában olvasható egy sokkoló élménye az amerikai elitegyetem világából. A nyolcvanas években, már akkor, a következő tapasztalatot szerezte, amikor meghívták a Harvardra vendégelőadónak. Összehasonlítva a hatvanas évek izgalmas, intellektuálisan és spirituálisan is felvillanyozó egyetemi légkörével, a Harvardon bizalmatlan, passzív, elzárkózó diákokat talált. Amikor feladta kötelező olvasmánynak Shakespeare-től a Lear királyt, a feminista hallgatók felálltak, és tiltakozni kezdtek, mondván, nem olvasnak olyan művet, amelyben »szexista nyelvre« utaló jellegzetességek találhatók. Képtelenség volt a hallgatókat érdemi párbeszédre, vagy bármilyen őszinte megnyilvánulásra ösztönözni. Az amúgy visszavonult életet élő, spirituálisan érzékeny, sokak által tisztelt író végül kifakadt, és azt vágta a hallgatói fejéhez, hogy olyanok, mint a jégen fekvő, meredt, üres tekintetű döglött halak a kirakatban. Ekkor felállt egy fekete, afrikai diák, és kimért, afrikai angolságával a következőket válaszolta: »Azért nem mondok soha semmit arról, amit hiszek és gondolok, mert félek, hogy azonnal lelőnek.«

Na és Magyarország? Aki a fent említett nyugati irányzatokat magyar egyetemi hallgatóknak tanítja, nehéz helyzetben találja magát. Egyrészt örülhetnénk, hogy Nyugaton már lezajlott egy folyamat, látjuk a hátulütőit, tanulhatnánk belőle. Ám sajnos nem ilyen egyszerű. Ha egy társadalom nem esett át a megtisztuláson, nem tartott bűnbánatot, nem gyakorolt önkritikát, akkor nem nagyon van jogunk megmosolyogni a nyugati politikai korrektség abszurditásait. Előbb meg kellene érteni, feldolgozni, mi is a politikai korrektség, mi is a másság tisztelete, mi az, ami érték a posztmodern kultúrában. Mi azonban messze nem tartunk itt. Bár lenne, lett volna itt valaha olyan liberális demokrácia, amely most önkritikát gyakorolhatna, hogy lám-lám, ez a másságosdi azért kezd visszaütni. De nincs, nem volt másságosdi (leszámítva persze a társadalmi hatást kifejteni alig tudó liberális értelmiséget). Sajnos, az amúgy is visszamaradt társadalmunkat az elmúlt negyven év még inkább visszavetette. Ezért a magyar- és más hasonló országok »posztmodernitása« egészen máshogy fest, mint a demokratikus nyugaté. A tömegkultúra szintjén utolért minket a posztmodern. A villózó képeken, interneten felnövő generációk körében a tudatlanság nőttön-nő, és rohamosan csökken a szekvenciálisan gondolkodni képes állampolgárok száma. Nő az aránytalanság a hatalomra törő kevés okos, és a tudatlan tömegek száma között. Mi történik ilyenkor egy olyan országban, ahol a liberális, demokratikus értékeknek gyenge a hagyománya? Épp az ellenkezője, mint az előbb leírt nyugati folyamat. A szétesés ellenszereként megjelenik a Rend eszméje, megjelenik az erős kezű, diktatorikus vezető, a Vezér, akit a tudatlan átverhető tömegek követhetnek, és követik is, pszichológiai szükségszerűségből. A pluralista szétesést, a rájuk szakadt szabadságot, a céljavesztettséget, a működő közösségek hiányát ezzel kompenzálják.

Az értelmiséginek, különösen a keresztény értelmiséginek, és mindenkinek, aki a fiatalabb generációkra hatni tud, feladata lenne, hogy a másság és különbözőség posztmodern felismerését úgy közvetítse, hogy közben mindvégig ragaszkodjon az európai felvilágosodás örökségéhez is. Feladatunk, hogy átmentsük a józan, ésszerű, logikus gondolkodást, a kiegyensúlyozott, tárgyilagosságra törekvő kutatás tiszteletét, valamint az igazi keresztény értékeket (szeretet, párbeszéd, emberi méltóság, méltányosság, közösségiség) egy közelgő, vagy már itt lévő újbarbár korban.”