Éteri teljesítmények és hatalmas csalódások éve – nekem ez volt 2021 a sportvilágban

EURO 2020, Olimpia, Paralimpia, Giro, melyikből válasszunk?

Egy olyan esztendőben, amikor a hazai sporttörténelmünk során először lehettünk társrendezői és résztvevői egy Labdarúgó Európa-bajnokságnak, amikor olimpiai és paralimpiai hősöket ünnepeltünk, amikor első ízben viselt magyar kerékpáros szakaszgyőztesnek járó rózsaszínű trikót a Giro d’Italia grand-tour versenyen, vagy amikor az utolsó másodpercekben dőlt egy teljes éven át zajló Forma-1-es világbajnoki cím, nehéz lenne rámutatni 2021 legnagyszerűbb sportpillanatára. Én mégis megteszem, jöjjön, ahogy én láttam.

Sportemberi teljesítménye olyan magasságokba repítette Áront, olyan eltökéltséggel vágott neki sorozatban a történelmi, harmadik olimpiai bajnoki címe megszerzésének, a kardvívó tudás olyan magasiskoláját, az elme oly lenyűgöző diadalát láthattuk tőle, ami ma – neki köszönhetően –

Na, nem mindenkinek, nyilván, de van nekünk egy olyan Szilágyi Áronunk, aki erre is képes. Áron ezen túlmenően abszolút átérzi korszakos küldetését és talán a legkiemelkedőbbet nyújtja bajnokaink sorában abban az értelemben, hogy igenis ad magából, elérhető és megközelíthető.

Ő az, aki megáll és megfontoltan válaszol, ha kérdezik, aki fáradhatatlanul oszt autogramot és aki gyerekek ezreit képes inspirálni puszta lényével és hiánycikként létező értékalapú mentalításával.

Megtiszteltetés volt vele címlapinterjút írni a Mandiner olimpiát követő hetilapjában.

Birkózó olimpiai, világ- és Európa-bajnokunk egyrészt úgy vált a hazai és legalább annyira a nemzetközi kötöttfogású birkózó-történelem egyik legkiemelkedőbb alakjává, hogy már többször komolyan fontolgatta visszavonulását.

Elviselte azt a pokoljárást is, hogy testrészeit, ízületeit, izmait gyakorta LEGO-elemekhez hasonlatosan kellett darabokból összetákolni a felkészülés alatt, miközben alázattal tűrte az éveken át tartó, még csak véletlenül sem norbi-update szintű, hanem kőkemény és testet, lelket pusztító fogyasztásokat, mérlegeléseket és csinos monoklikat is.

hiszen öccse, Viktor olimpiai ezüstjének megszerzésében is jelentős szerepe volt, amennyiben a fiatalabbik Lőrincz bátyját tekintette szakmai zsinórmértéknek és ha kellett, ezt a zsinórt megmarkolva éppen ő maga húzta ki bátyját a különféle lelki gödrökből. Karácsonyi testvérportrénk megható kötelékről árulkodik kettejük között, igazi lélekemelő beszélgetés részese lehettem velük.

és bebizonyította, hogy tényleg létezik egyfajta flow-állapot a versenyzők, játékosok életében is, amely képes olyan eufóriát teremteni, hogy a szereplő maga sem érzékeli milyen csodát alkot éppen. A magyar vízilabda válogatott nem csupán 9-5-re győzte le a spanyolokat, de Viktor nem is észlelte, hogy az utolsó két negyedet 4-0-ra hozta le, vagyis olyan felfokozott lelkiállapotban védett a magyar kapuban élete utolsó mérkőzésén, hogy gólt sem kapott.

A kórusban zengett „nagyviktorozás” a még vízben ünneplő többi magyar játékostól nem csak őt magát, de bevallom, engem is megríkatott, és szerintem ezzel valószínűleg nem voltam egyedül a nézők közül.

Szívszorítóan mesélt Viktor élete utolsó, sorsdöntő mérkőzéséről, amivel vízilabda kerekségűvé formálta kiemelkedő kapuspályafutását.

Ha létezik állkapocs-leejtős, szemöldök-felhúzós páratlan sikersztori, akkor az nekem idén kétségkívül Valter Attila Giro d ’Italián produkált három összetett elsősége, és az azokért járó, magyar országúti kerékpáros fantáziával elképzelhetetlennek tűnő rózsaszín trikós elsőség. Attila, aki egy-két éve már ott kopogtat az országúti klasszisok ajtaján, idén a százmilliók által követett egyik legnevesebb grand-tour versenyen helyezte a térképre Magyarországot, és pozícionálta saját magát olyan helyre a mezőnyben, hogy jövőre, a részben három nyitó szakaszán Magyarországról rajtoló Giro úgynevezett Nagy Rajtjának, a Grande Partenzának igazi nagykövete és egyik esélyese is lehet talán.

Na, most ha jobban belegondolok, lassacskán se vége, se hossza nem volna a levegőbe ökölcsapós, ujjongós pillanatok felidézésének, legyen az

egy olyan megtett út végén, amely során edzője-párja oldalán számos bugyrát megjárták egyéni és közös poklaiknak.

Nehéz valóban választani, mi most mégis arra készülünk, hiszen a Magyar Sportújságírók Szövetsége (MSÚSZ) immár 64. éve minden évben megpróbálja összehasonlítani a legjobbak teljesítményét és kiválasztani a csúcsteljesítmények közül a legkiemelkedőbbet. 2022. január 6-án a Nemzeti Színházban most egy hatalmas Gála és élő díjkiosztó keretében kerül erre sor, kövessék majd írásainkat ebben a témában is.

Hatalmas csalódásokról is említést tettem a cikk címében, és bizony azokból is akadt bőven. Volt, akinek a teljesítménye okozott igazi negatív szenzációt, akadt olyan is, aki sportágától függetlenül az egész sportvilágot meglepte lelki comingoutjával és nem várt értékelhetetlen produkcióival, visszalépéseinek köszönhetően.

és azt is döbbentem vettem tudomásul, hogy egy nemzetközi labdarúgó-trófeát is meg lehet hekkelni, ha beindul az elvakult lobbizás. Erről is készítettünk podcastot korábban.

Most azonban nem passzolnának ezek a negatív szenzációk azokhoz az eufórikus pillanatokhoz, amelyek az ünnepek kapcsán jutottak elsőként eszembe, jöjjön tehát a csalódás-lista egy következő alkalommal, addig pedig egy szubjektív, de roppant megtisztelő örömforrás, vagyis a lehetőség, hogy június eleje óta sporttémákkal és egy sportrovattal is bővíthettük a Mandiner Hetilap és a Mandiner online tartalmát is. Köszönjük a rengeteg pozitív visszajelzést, érezzük és tapasztaljuk hogy a Mandiner Olvasóknak mennyire közel áll értékelvű látásmódjához a sport, az abban rejlő egyetemes örömforrás legyen szó akár a szurkolókról, akár magukról az alkotókról. 

Én személyesen is köszönöm a lehetőséget, mert

nekem a Mandiner...

A nyitóképen: Szilágyi Áron világraszóló teljesítménnyel zárt idén. Fotó: MTI/Illyés Tibor. Lionel Messi sokak szerint nem megérdemelten nyerte el idén hetedszerre az aranylabdát. Fotó: MTI/AP/Christophe Ena