A first ladynek mindig igaza van

Nyitókép: © ADS Service

Néha nehéz kiigazodni a filmforgalmazókon, milyen szempontok szerint hoznak be egy bizonyos filmet Magyarországra, vagy éppen miért nem hoznak be remek alkotásokat, amelyek nem érdekelnék kevésbé a magyar nézőket, mint azok, amelyek a mozikba kerülnek. Tulajdonképpen ilyen furcsa bemutató a Bernadette – A főnökasszony című vígjáték is, amely harminc meg húsz évvel ezelőtti francia politikai belügyeket taglal, s ha a politikai referenciák nem tengenek is túl annyira, hogy a laikus nézőnek elrontsák a filmélményét, azért kapkodhatja a fejét az elnök-, nemzetgyűlési meg önkormányzati választások forgatagában. És vajon mire utal főszereplőnk, a francia first lady, Bernadette Chirac, amikor az „együttélést” említi? (Cohabitation, vagyis más pártból jövő államfő és miniszterelnök kényszerű közös kormányzása, amint arra 1997 és 2002 között is volt példa.) Az öreg Jacques tulajdonképpen miért tartja árulónak Nicolas Sarkozyt, aki a lánya esküvői tanúja volt? (Azért, mert az 1995-ös választás első fordulója előtt a másik jobbos jelölt, Édouard Balladur mögé állt be.) Egyébként álnaiv a csodálkozásom, hiszen van oka annak, miért mutatják be itthon a Bernadette-et, ezt az okot pedig Catherine Deneuve-nek hívják, aki, történhet bármi, telhet el bármennyi idő, érdekes maradt és marad. Még akkor is, ha nyolcvanon túl már csak nyomokban emlékeztet egykori önmagára, arra a nőre, akinek a szépsége olyan volt, olyan éteri és már-már valószerűtlen, hogy egy pillanatra sem csodálkoztunk A Mississippi szirénje befejezésén: a tökéletesen leigázott Belmondo kétségbeesetten kajtat utána még azután is, hogy ráébred, a végzetes asszony megmérgezte őt. Az idő nagy úr, a plasztika is, de ne legyünk faragatlanok, inkább becsüljük meg, hogy Catherine Deneuve még mindig dolgozik, egy letűnt kornak, az európai filmművészet fénykorának talán utolsó ma is aktív nagysága ő.