Hanyatlik-e Amerika, és mi a baja Európával?

A felmérések szerint az elnökválasztási versenyben vezet Donald Trump: ha „most vasárnap” tartanák a választásokat és Biden–Trump-meccs lenne, Trump nyerne. Egyértelműen vezet eddigi billegő államokban is, amelyeket 2020-ban Biden nyert. Viszont ősszel a republikánusok elvesztették a kentucky-i kormányzó- és virginiai kongresszusi választást, meg az ohiói abortusznépszavazást, csak Mississippi kormányzói székét tartották meg. Lehet, hogy a következő elnökválasztáskor republikánus lesz az elnök, és demokrata a kongresszus?

Az amerikai politika nyitva hagyja ezt az opciót, ugyanis a prezidenciális rendszer lényege abban áll, hogy a választók külön adnak felhatalmazást a kormányzat törvényhozó és végrehajtó ágának. Közel száz éve minden elnökválasztáskor az amerikaiak 435 képviselő politikai teljesítményéről is döntenek, ami lehetőséget ad a megosztott kormányzásra. Ez rendszerint félidős választások alkalmával, az elnöki ciklus közepén jön létre, és csak ritkán elnökválasztási évben: az utóbbira példa Nixon 1968-as és 1972-es, Reagan 1980-as és 1984-es, az idősebb Bush 1988-as, Clinton 1996-os, valamint Obama 2012-es győzelme. 

amiben elkülönülnek a tagállami és a szövetségi, országos szakpolitikai hatáskörök. A rendszer feltételezi, hogy egy átlagos választó képes különbséget tenni aközött, hogy mi kedvez egyfelől saját lakóhelyének, választókörzetének és államának, másfelől az országnak. Jövőre akkor jöhet republikánus elnök és demokrata alsóház, ha a szavazók az össznemzeti témákban konzervatív, a helyi ügyekben pedig liberális megoldásokat szeretnének látni, illetve ha intézményi kontroll alatt szeretnék tartani az elnököt. Éppen ezért fontos, hogy az amerikaiakat konkrétan milyen kérdések foglalkoztatják leginkább, és hogy ez utóbbiakat milyen szinten és kiknek a kezébe helyeznék.

Mi foglalkoztatja most az amerikaiakat?

Léteznek örökzöld választási témák, például a mindennapokat érintő gazdasági kérdések, elsősorban az adózás és megélhetés – a közbeszédben ismételt általánosítás az eredetileg 1990-es évek demokratáihoz köthető „It’s the economy, stupid!” szlogen –, vagy az elvi kérdések, főleg a fegyvertartás és az abortusz szabályozása.

A 2023-as közvélemény-kutatások is ezt körvonalazzák: a Pew Research Center júniusi felmérése szerint a választók elsősorban az inflációt, az egészségügyet, a kábítószer-függőséget, a fegyveres erőszakot, valamint az erőszakos bűncselekményeket látták a leginkább problematikus témáknak, ezeket követi az államháztartási hiány, az illegális bevándorlás, a közoktatás, valamint a klímaváltozás.

A felmérés egyébként fontos témákként azonosította a pártpolitikai megosztottságot és a morális értékek helyét, de ezekre a politikusok kevésbé tudnak programszerű válaszokat adni. A felmérés alapján a válaszadók inkább republikánusokkal értenek egyet, ha a gazdaságról, közbiztonságról, bevándorlásról, államháztartásról vagy külpolitikáról van szó; míg a demokrata elképzelések népszerűbbek a klímaváltozás, az abortusz, az egészségügy, és a kisebbségpolitika, illetve valamelyest a fegyvertartás és az oktatáspolitika terén. Az ABC/Ipsos novemberi felmérése is hasonló képet festett, 

Számos témában megosztott Washington D.C. és a tagállamok hatásköre, de az látható, hogy a konzervatív fölény főleg a szövetségi szinten kezelt ügyekben érvényesül, míg a liberális elképzelések több teret nyertek ott, ahol a központi kormányzat kevésbé tud (vagy akar) beavatkozni. Klasszikus példa az abortusz: tavaly a Legfelsőbb Bíróság a tagállamok szintjére helyezte vissza a szabályozási hatáskört, ami akkor országos szinten konzervatív győzelem volt, tagállami szinten viszont több ízben a progresszív kampányokat segítette (részben ezért maradt el 2022 novemberében a republikánusok több előrejelzés alapján várt földcsuszamlásszerű győzelme).

Gondolhatnánk, hogy az abortusz elitkérdés. Nem az?

Ha közelről nézzük, akkor morális és praktikus szempontból egyaránt szélesebb társadalmi vita tárgya. Az erkölcsi szempontok ismertek – az élethez és magánélethez való jog ütköztethető egymással –; a praktikus szempontok kevésbé: kardinális kérdés például, hogy a terhességmegszakítást elvégző intézmények milyen finanszírozás alatt állnak, illetve hogy a beavatkozás végső soron közpénzből megy-e – annak idején az Obamacare kapcsán ez külön vitapont volt. Az sem elhanyagolandó, hogy kinél mi az indoka az abortusznak: a Gallup májusi felmérése szerint 

64 százaléka azonban nem (ebből 13 százalék szerint a legtöbb esetben legalizálni kell az eljárást, egy másik 13 százalék szerint pedig semmilyen körülmények között sem szabad ezt tenni).

Mit csinálnak rosszul a republikánusok, amikor úgy veszítenek, hogy folyamatosan nyerhetnének?

Mérsékelt republikánus és demokrata szavazótól egyaránt hallottam, hogy pártjuk nem képes felhagyni azon szokásával, hogy a legrosszabb pillanatkor lábon lője magát. Az utóbbi többnyire abban nyilvánul meg, hogy 

A demokraták bal szárnyának prominens képviselői rendszerint retorikai baklövéseket követnek el – Rashida Tlaib képviselőnő például antiszemita kijelentésekért kapott büntetést –; míg a republikánusok jobb szárnya taktikai hibákért felelnek – Kevin McCarthy házelnök leváltása nemcsak indokolatlan, hanem rosszul időzített volt, ami párton belül is kritikát kapott.

Trump egyre jobban vezet a 18-21 évesek között, és jön fel a feketék és hispánok közt. Anomália vagy trendforduló?

A novemberben kijött felmérések közül néhány valóban azt jelezte, hogy a fiatalok körében Donald Trump népszerűbb, mint Joe Biden, de ezek anomáliának számítanak a korábbi felmérésekben és választásokban tapasztaltakhoz képest, ahol a fiatalok többsége nemhogy Trumpra, de alapvetően republikánusokra sem szavazott. A Pew Research Center szerint az elmúlt három félidős választáson a demokraták átlagosan 30 százalékos fölénnyel vitték a 18-29 év közötti szavazókat, és ugyanez elmondható az elmúlt három elnökválasztásról is. Az etnikai kisebbségek körében viszont Trump népszerűsége inkább mérsékelt trendforduló, ugyanis bár a spanyol ajkú és fekete szavazók többsége országosan továbbra is inkább a demokrata jelöltekre szavaz, e csoportok aránya fokozatosan növekedett a republikánus oldalon 7 százalékról 12 százalékra. Az idő eleve a republikánusoknak dolgozik, ugyanis 

Amerikában nincsenek koalíciók, viszont vannak hatalmas választói csoportok, és a különféle csoportoknak megfelelni azért nem könnyű feladat a két párt részéről. Mintha most a demokraták lennének nagyobb bajban ebből a szempontból.

Ma főleg a demokraták küzdenek azzal, hogy a de facto kétpártrendszerben gyűjtőpártok vannak, amelyek végső soron azzal biztosíthatják győzelmüket, ha széles és erős „koalíciókat” építenek a különböző választói csoportok között. 

a Demokrata Párt az Obama-kampány óta nem volt képes újraalkotni azt a gazdasági, nemi, etnikai és vallási értelemben sokszínű választói koalíciót, ami tartós lenne. A Izrael és Hamász közötti konfliktus kapcsán megfogalmazott bideni külpolitika például a fiatal és a radikális progresszív szavazókat idegeníti el a demokrata tömbtől, ráadásul az előbbi csoport az átlagosnál is nehezebben mobilizálható a választásokon. A Republikánus Párt is megosztott, de ott inkább hatalmi belharcok voltak az elmúlt években, látványos példa volt erre Kevin McCarthy házelnöki leváltása.

Válságban van Amerika? Hanyatlik? Vagy csak időleges problémák merültek fel? 

Az Egyesült Államokat már az alapítás idején is sokan temették, mivel fenntarthatatlannak tartották liberális társadalmi-politikai struktúráit. Amerika viszont többször bebizonyította, hogy gazdaságának és társadalmának mérete és dinamizmusa nemcsak lehetővé, hanem törvényszerűvé is teszi megújulását. Ma a nemzetközi politikában az amerikai hegemóniát egyre többen vitatják, de a fő probléma inkább otthon van. A Wall Street Journal októberi felmérése szerint 

ami a megkérdezettek 45 százaléka szerint már nem elérhető, sőt 18 százaléka szerint soha nem is létezett.

A kiábrándultság oka a társadalmi olló szétnyílása, ami tagadhatatlan tény, különösen a fiatalok számára. Ugyanakkor a probléma részét képezi a kultúrharc eldurvulása is: a társadalmi egyenlőtlenségek kezelését a progresszívek szokták zászlóra tűzni, csakhogy az „amerikai álom” elsősorban a meritokráciáról és nem a méltányosságról szól. Szerintem időleges problémával állunk szemben: egyrészt a feltörekvő társadalmi csoportok közül nem mindenki számít vesztesnek, így például a spanyolajkú és az ázsiai amerikaiak szemében az „amerikai álom” megvalósítása még mindig egy elérhető cél – Amerika továbbra is népszerű a bevándorlók számára, nemcsak e csoportokban. Másrészt bármekkora cirkuszra is képes, az amerikai politika valamelyest felismerte a problémát, nem hiába beszélt Obama, Trump és Biden is hazai infrastruktúrák újjáépítéséről, ha más-más szemléletmód mentén is. A fő kérdés az, hogy milyen szerep hárul a szövetségi államra, ha a kiüresedő középosztály megsegítéséről van szó.

Ha a fiatalok egyre állampártibbak európai módra, akkor igaza van az olyan jobboldali szerzőknek, akik például a magyar családpolitika vagy akár más orbáni megoldások átvételét sürgetik, azaz arra biztatják a republikánusokat, hogy merjék használni az államot?

Kisebb lépésekkel, de a republikánusok trumpi szárnya ezt már elkezdte, főleg a koronavírusjárvány árnyékában, amikor ők is a munka nélkül maradt állampolgárok átmeneti segélyezését szorgalmazták. Az alsóházi republikánusok azóta is egyre nagyobb költségvetésekkel számolnak, 

A kulcskérdés persze az oktatás és az egészségügy lesz, ahol az amerikai gondolkodás alapjaiban különbözik az európaitól: a felsőoktatási tanulmányokat például az amerikaiak többsége egyéni befektetésnek tekinti, ennek megfelelő felelősségvállalással. A republikánus szavazók továbbra sem rajonganak azért, hogy ők fizessenek mások gyerekeinek oktatásáért, főleg akkor, ha egyébként az ő gyerekeik ugyanebből az oktatásból nem részesülnek. A szövetségi állam szerepvállalásának másik oldala a szabályozás, amiben a republikánusok továbbra is úgy vélik, hogy a „kevesebb jobb”, elsősorban az energiaszektorra mutatva.

Volt nemrég egy Gavin Newsom–Ron DeSantis-vita, ami elég szimbolikus: a politikai spektrum két vége és az ország két vége, Kalifornia és Florida vitatkozott egymással, más geopolitikai helyzet, ellenkező szakpolitikák, és a két párt egy-egy üdvöskéje. Érdekli a szélesebb közönséget a személyük?

Igen, de ez önmagában most kevés nekik. Newsom pillanatnyilag kényszerválasztás lenne Biden helyett, 

Newsomra pedig nem illik ez utóbbi jelző. DeSantis párton belüli támogatottsága jól indult, de a Trump-szavazók kritikusak vele szemben, mivel szerintük akaratlanul is elveszi az erőforrásokat a 2024-es republikánus kampánytól. A floridai kormányzó erőssége viszont, hogy nagyobb valószínűséggel tudja sikeresen megszólítani a bizonytalan szavazókat – ugyanez Newsomra kevésbé igaz –, ezért egyáltalán nem kizárt, hogy a Republikánus Párt egyszer őt indítja majd az elnökségért.

Mit gondol, vannak választási csalások Amerikában, akár 2020-ra vonatkozóan?

Eseti rendellenességek mindig előfordulnak, de rendszerszintű, vagyis országosan összehangolt csalást eddig nem lehetett egyértelműen bizonyítani. Nyilván ez utóbbi tartalmi elemei is vita tárgyát képezik, például felmerül a legnagyobb újságok, a kábeltévék és az online közösségi médiaplatformok dezinformációban játszott szerepének kérdése, ami sokszor csak utólag rekonstruálható, a jogszabályi környezet pedig a szólásszabadságnak több teret enged. Az első alkotmánykiegészítés a nyomtatott sajtót védi, a rádió és televízió szabályozásával foglalkozó Szövetségi Kommunikációs Bizottság már évtizedek óta nem érvényesíti a kiegyensúlyozottságot szorgalmazó irányelvet, az online tartalmak pedig még nehezebben szabályozhatók. 

vagyis a választói körzetek pártvonalak mentén történő átrajzolása, ami mindkét oldalt bosszantja, de nem lehet vele mit kezdeni, mert legálisan kivitelezhető.

Mi lehet a baj a mintademokrácia szavazási szabályaival?

Magával a szabályozással nem lenne baj, a gond inkább a választói érdeklődés hanyatlásában keresendő. Hosszú évek óta alacsony a választási részvétel, a 2020-as elnökválasztás a levélszavazás miatt kirívó esetnek számít. Közben a politikai térkép a társadalomhoz hasonlóan dinamikusan változik: ide-oda utazgatnak emberek tanulni, dolgozni, élni. 

ezért a belső migráció is komoly politikai változásokat tud eredményezni egy-egy választókörzetben, illetve államban, jóllehet ehhez évek kellenek.

Mindazoknak a folyamatoknak, amelyekről beszélt, mik lehetnek a külpolitikai következményeik?

Az alapvető irány most már évek óta a befelé fordulás, de ezt nem célszerű izolacionizmusnak nevezni. Egyrészt az Egyesült Államok elszigetelődése történelmi távlatban és csak részben igaz, ráadásul inkább Európára vonatkozik: eredetileg az Újvilág távol akarta tartani magát a régitől, mivel ez utóbbi politikai, gazdasági és társadalmi elemeit erkölcstelennek tartotta. A transzatlanti kapcsolatoknak is van egy fejlődési íve, ami a 20. században – különösen a második világháború után – fordult abba a stációba, amit ma ismerünk, de így is visszatérő amerikai panasz mindkét párt berkeiből, hogy 

vagy annak képzeli magát. 

Az Egyesült Államok és Európa viszonya egy külön beszélgetést érdemelne, mert nagyon összetett, viszont annyit kiemelnék, hogy az amerikai izolacionizmus vádja is főleg európai gondolat, amiben gyakran felfedezhető részrehajlás: attól, hogy egy amerikai elnök kevésbé foglalkozik Európával, vagy bizonyos európai érdekeket sértő intézkedéseket hoz, még nem jelenti azt, hogy elszigetelődik. Trumpot szokás ezzel vádolni – annak ellenére, hogy elnökségének külpolitikája elképesztően aktív volt –; de emlékezzünk vissza, hogy az Obama- és a Biden-elnökségnek is volt néhány hasonló pillanata. A Trump-elnökség óta nyíltan kijelentett álláspont, hogy kiújult a geopolitikai verseny, az elmúlt harminc év politikai és gazdasági trendjei pedig arra késztetik Washingtont, hogy újrahangolja a nemzetközi rendet – amire egyébként a kihívók, elsősorban Kína is törekszik –, ez pedig egyelőre aktív, de megfontoltabb, vagyis kevesebb költséggel járó külpolitikát kíván. 

Megjelent egy kötetük az amerikai evangéliumi mozgalomról. Van még ereje ennek a mozgalomnak, akár politikailag, akár spirituálisan?

Szerzőtársaimmal alapvetően három okból tartottuk fontosnak az amerikai evangéliumi mozgalom bemutatását. Egyrészt az észak-amerikai evangéliumi keresztény csoportok elvitathatatlan történelmi és kulturális hatást gyakoroltak az Egyesült Államok politikai rendszerére és külkapcsolataira, ezért saját magukról és az országról kialakított képük külön figyelmet érdemel. Másrészt itt nem egyetlen nagy monolitról van szó, hanem egy rendkívül szerteágazó, összetett és fluid halmazról, melynek különböző szereplői 

Harmadrészt pedig elmondható, hogy bár az észak-amerikai evangéliumi keresztény csoportok közéleti aktivitásának híre hazánkba is eljut, Magyarországon viszonylag kevésbé minősül kutatott témának, legalábbis kevesen próbáltak átfogó politikai-társadalmi képet festeni róluk. Kollégáimmal igyekeztünk egy hiánypótló anyagot írni, melyen keresztül az olvasók megismerhetik az észak-amerikai evangéliumi keresztények történetét, politikai-társadalmi meghatározottságát és jövőképét, kiemelkedő közéleti képviselőit, a törvényhozáshoz és a médiához fűződő viszonyukat, valamint néhány konkrét kérdésben – az abortuszvitában, az Izrael-politikában és a szabadságjogok támogatásában – játszott szerepét. 

Bár nem egy egységes tömbről beszélünk, e csoportok politikai befolyása ma is jelentős, aminek számos oka van, de én most csak egyet emelnék ki: határozott világképpel rendelkeznek, ami mellett nyíltan ki is állnak. A hitük gyakorlásában az egyik legaktívabb közösségek tartoznak ide, akiknek egy része a leginkább fogékony arra, hogy vallási meggyőződésüket átörökítsék a következő nemzedéknek. 

akik egyszerre képeznek jól mobilizálható és kitartó szavazóbázist. Akár sikerül őket megszólítani, akár nem, a politikusok rendszerint megérzik e csoportok szeretetét vagy épp haragját.