Acélzivatarban – az Akik már nem öregszenek meg című dokufilmről

2019. december 08. 17:13

Az első világháborúról eddig számos film készült, de olyan, mint az „Akik már nem öregszenek meg”, biztosan nem. Nemrég volt a magyarországi bemutatója Peter Jackson rendhagyó első világháborús dokumentumfilmjének: egyik első vetítésén jártunk.

2019. december 08. 17:13
Győrffy Ákos
Győrffy Ákos

Lehet már vagy tizenöt éve annak, hogy egy Ipoly-parti sátorozáskor a feleségemmel és a kutyánkkal átgázoltunk a nyaranta általában térdig érő "hajózható határfolyón" és elindultunk felfedezni a túlpartot.

Semmi máshoz nem hasonlítható érzés volt „büntetlenül” átkelni egy határfolyón. Nem kellett attól tartanunk, hogy az ártéri erdő fái közül egyszer csak kilép majd egy határőr és nekünk szegezett géppisztollyal bekísér minket a legközelebbi laktanyába. Ettől még persze volt bennünk némi feszültség, talán a régi reflexek léptek működésbe, ki tudja. Egy szál gatyában, térdig iszapos lábbal kódorogni egy másik országban azért mégsem olyan magától értetődő. Még akkor sem, ha az Ipoly túlpartját képtelen voltam – és vagyok – másik országként értelmezni. Mezei ösvényeken ballagtunk el a legközelebbi faluig, Lelédig. Ha jól emlékszem, a falu határában állt az a kőkereszt, ami miatt ezt az egészet itt el akartam mondani.

A keresztet ugyanis

egy lelédi házaspár állíttatta a különböző első világháborús hadszíntereken elesett hat fiuk emlékére.

Sokáig álltunk ott a kereszt előtt szótlanul. Szép nyári délután volt, bárányfelhők úsztak a Börzsöny felől, a mező tele pipacsokkal. Nagy volt a csönd, csak a tücskök ciripeltek kitartóan mindenfelől. Ez a kereszt azóta is sokszor eszembe jut, terveztem is néhányszor, hogy visszamegyek és lefotózom, vagy csak úgy üldögélek a tövében egy darabig. Nem tudom, miért. Talán mert  számomra semmi más nem hozza ilyen közel az első világháború felfoghatatlan tragédiáját, mint ez a kereszt, rajta a hat névvel. Abba már nem is érdemes belegondolni – mégis belegondolok sokszor –, hogy a szülők ezt a keresztet már nem is a hazájukban állíthatták fel, mert a hazájukat – amiért a hat fiuk elesett – időközben kihúzták alóluk.

Ez a kereszt a lelédi mezőkön az első világháborús tragédia egyik legerősebb szimbóluma.

A dokufilm trailere

Ahogy a komp korlátjának támaszkodva közeledtem a visegrádi part felé, ez a kereszt járt az eszemben. Ugyanis – számomra egészen meglepő módon – a magyarországi premier után egy-két nappal a visegrádi mozi is műsorára tűzte Peter Jackson Akik már nem öregszenek meg című első világháborús dokumentumfilmjét.

Emlékeztem gyerekkoromból a visegrádi mozira – és a réges-rég bezárt nagymarosira –, de álmomban nem gondoltam volna, hogy még üzemelhet. Arra meg végképp nem, hogy egy ilyen filmet a magyarországi bemutatóval szinte egy időben be is mutatnak ott. Mégis így történt, és jó, hogy így történt. Most nem kezdek el keseregni amiatt, hogy a vidéki mozikért mennyire kár (nagyon), nem erről akar szólni ez az írás.

Peter Jackson – aki közismerten a Gyűrűk ura című trilógia rendezője is volt –

az első világháború lezárásának századik évfordulójára készítette el

ezt az egészen elképesztő és egyáltalán nem szokványos dokumentumfilmet, ami nem is dokumentumfilm a szó klasszikus értelmében. Jobb híján nevezzük mégis dokumentumfilmnek, mert mégis ehhez a műfajhoz áll a legközelebb.

(Fotó: Pannonia Entertainment)

A film a jól ismert eszköztárral indul, korabeli felvételeket látunk, mai szemmel viccesnek tűnő, túl gyorsan mozgó alakokkal, miközben első világháborús angol veteránok hatvanas években rögzített visszaemlékezéseit hallgatjuk, hogy mennyire nem tudtak semmit arról, hová is igyekeztek olyan lelkesen. Mert a megszólalók szinte mindegyike arról számolt be: alig várta, hogy végre a frontra kerülhessen. Tizenhat éves gyerekek hazudták tizenkilencnek magukat, csak hogy bevonulhassanak. Annyira nem tudtak semmit a minden addiginál pusztítóbb és brutálisabb háborúról (honnan tudhattak volna), illetve olyan hatékonyan sulykolták beléjük, hogy egy rövid és dicsőséges hadjárat résztvevői lesznek, hogy szinte

valamiféle mókaként fogták fel az egészet.

Mintha egy kissé elhúzódó cserkésztáborba kaptak volna meghívót. A másik oldalról (német részről) hasonló hangulatról és atmoszféráról számol be például a kiváló német író, Ernst Jünger Acélzivatarban című regényében, ami az első világháború egyik irodalmi alapműve.

Szóval  pörög ez a szokásos dokumentumfilmes eszköztár a film első félórájában. Nem mondom, hogy nem érdekes, de hasonlót azért láthattunk már elég sokat. Aztán egyszer csak, hirtelen,

egy minden előzményt nélkülöző váltás következik

és az addig szokványos mederben zajló ügymenet nagyot fordul. Ez az a váltás, ami miatt Peter Jackson filmje minden eddigi első világháborús dokumentumfilmtől különbözik. Ugyanis az történik, hogy az addigi, korabeli, elég silány minőségű filmrészletek maivá változnak. Miközben ugyanazokat a korabeli filmeket látjuk továbbra is, azzal a különbséggel, hogy ami addig fekete-fehér, burleszk-szerűen gyors és néma volt, innentől színes lesz, „normál” sebességű és hangos.

A stáb kockánként retusálta a korabeli filmeket olyanná, hogy azok akár a múlt héten is készülhettek volna. Adódhat a kérdés, hogy rendezői szempontból mindez etikus-e, nem pusztán parasztvakításról van-e szó. De nem arról van szó. A „nagy háború” ilyen vizuális közelségbe még soha nem került. Az első világháború eleve nem volt olyan minőségben és mennyiségben dokumentálva képileg, mint a második, tekintettel a korabeli filmes és fotós technika fejlettségére.

Peter Jackson kockázatosat lépett, tizenkilencre húzott lapot, mert könnyen átbillenthette volna filmjét ezzel a látványos megoldással a giccs hazug ingoványába. Egyes jeleneteknél odáig ment, hogy a némafilmeken szereplő alakok szájmozgásáról leolvasták, hogy mit mondott éppen és annak megfelelő „szinkront” kapott az egész.

Az Akik már nem öregszenek meg egészében véve nem mond újat az első világháborúról. De

nem is az a dolga, hogy újat mondjon.

Újat amúgy sem lenne könnyű mondani róla. Amit el lehetett, azt már elmondták, megírták, olykor olyan mellbevágóan és emlékezetesen, mint a már említett Ernst Jünger. A film nem mond újat, viszont ahogy láttatja ezt a már ismertet, abban van valami letaglózó és katartikus. Azzal, hogy a 21. század elejének emberi ésszel lassan már követhetetlen technológiai újításaival közelivé, szinte tapinthatóvá varázsolja a több mint egy évszázaddal ezelőtti rémálmot, a nézőt is kimozdítja a megszokott szerepéből.

Immár nem egy távoli, szinte értelmezhetetlen, kapcsolódási pontokat már nem igazán kínáló eseményként látjuk az első világháború helyszíneit, hanem nagyon is élő, máig ható valóságként. Egy olyan valóságként, amely bennünket, magyarokat még fájóbban érint, mint a filmben szereplő angolokat vagy németeket. Noha az Akik már nem öregszenek snittjei a francia és belga frontok infernális mindennapjaiból mutatnak részleteket, a látottak alapján a magyar néző is képet alkothat magának arról, hogyan harcoltak és szenvedtek dédapáink a balkáni vagy az olasz frontokon.

Az archív hangfelvételeken megszólaló – azóta nyilván halott – veteránok elbeszéléseiben közös vonás, hogy egy katasztrofális megtévesztés áldozatai voltak. Elhitették velük, hogy

valami dicsőségesnek, felemelőnek, fokozhatatlanul férfias eseménynek lehetnek a részesei.

Ehelyett egyik napról a másikra a pokol bugyrainak legmélyebb tárnáiba hajították őket, a „vérszivattyú” kellős közepébe, ahol olyan borzalmak vártak rájuk, amelyekre addig a legvadabb rémálmaikban sem gondolhattak. S mindez esetünkben – Magyarország esetében – még azzal a szinte luciferi fokozással is együtt járt, hogy a rettenetes véráldozatok egyetlen „eredménye” a példátlan országcsonkítás lett, az, hogy a lelédi szülők első világháborúban meghalt hat fiának ma Szlovákiában áll a keresztje.

Ha másért nem, legalább ezért is érdemes megnézni Peter Jackson filmjét. Hogy a régen volt angol és német arcokat nézzük úgy, mintha a magyar bakák arcát látnánk. A szenvedésük és az értelmetlen haláluk közös volt, arcukat egyetlen arccá sűrítette, egy olyan arccá, amelynek már nincs nemzetisége, magyar épp úgy lehet, mint skót vagy bajor.

Hazafelé tartva, a nagymarosi oldalon egy terepjáró állt a komphoz vezető rámpán. Ahogy elmentem mellette, benéztem a nyitott csomagterébe. Egymásra dobált, kizsigerelt őztetemek voltak benne. Lassan csorgott ki a vér a csomagtartó résein. A látvány semmiben sem különbözött a lövészárkok mélyén egymásra hányt, cafatokká szakadt holttestekétől.

Összesen 101 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Marhajó!
2019. december 10. 20:23
szóval megértetted
scion
2019. december 09. 15:30
szép összefoglaló, de az utolsó bekezdésért kár volt.
voltospultos
2019. december 09. 12:10
https://htenger.blog.hu/2019/10/01/a_nagy_verseny_masodik_futam#c37797418
egyvilág
2019. december 09. 12:06
Egy alapos kis összefoglaló a háborúról, arról, hogy a politikai konfliktusok kapcsán hogyan manipulálják a népet, és hogy mit lehet tenni egy békésebb világért: http://egyvilag.hu/temakep/077.shtml
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!