Fejszecsattogás

Egy húsz évvel ezelőtti téli túrám során a börzsönyi Nagy-Hideg-hegy vad, elhagyatott északi oldalára keveredtem. Nem volt konkrét úti célom, csak úgy nekivágtam a hegynek, hogy estére úgyis kikeveredek majd valahol az erdőből. Az árnyékos mélyedésekben volt valamennyi hó. Rosszféle hó, olyan, amely többször olvadásnak indult már, aztán éjszakánként megint megfagyott. Az ilyen hónak kemény a felülete, mégis könnyen beszakad, és minden lépés olyan zajjal jár, mintha puskát sütnék el. Órák óta gyalogoltam folyamatosan, nem találkoztam senkivel, állatokat sem láttam. Vannak ilyen téli napok, amikor olyan üres az erdő, mint egy évszázadok óta elhagyott katedrális. Ez az üresség nem sötét, nem félelmetes, de nem is barátságos. Nincs semmiféle érzelmi színezete. Úgy üres, ahogy a világűr két csillagrendszer között, vagy ahogy egy órák óta meditációba vagy imába merült ember lelke.

Egy tisztásra kilépve fejszecsattogást hallottam. Ezt a hangot különösen szeretem. Akárhányszor fejszecsattogást hallok az erdőn, mindig valami különös izgalom lesz úrrá rajtam. Talán az erdő akusztikája teszi, ahogy ide-oda verődik a hang a fák között. Vagy talán mert archaikus érzeteket kelt, archaikus otthonosságot sugall, hisz az erdei fejszecsattogás évezredeken keresztül egyike volt a legmindennapibb tapasztalatoknak, amelyet a mérsékelt égöv alatt élők igen jól ismertek. Ez a hang egy olyan élet emlékét ébreszti fel, amelyet nem ismerhettem, a képei mégis megmaradtak bennem, mint az álmoké ébredés után. Én is vágtam így a fát háromezer évvel ezelőtt egy másik erdőben. Emlékszem a többiek arcára, a gyenge téli napfényre a fák csupasz koronáján, állatbőrből készült csizmáink nyomaira a hóban. Nem arról van szó, hogy ez egy előző életem lett volna, inkább arról, hogy egy olyan életem, amely nem kezdődött el és nem ért véget. Ugyanúgy az én életem, mint bárki másé. Egy olyan élet, amelyet mindannyian egyszerre élünk, a valaha élt összes ember egyszerre éli a jövőben megszületőkkel.