Fekete arcvesztés

„Néhány napja mutatta be a Thália Színház Martin McDonagh A nagy kézrablás című darabját. McDonagh az egyik legnagyobb élő drámaíró, akinek nemcsak a színművei egyedülálló színvonalúak, hanem a szerzői filmjei is: a civilizált ember által le nem írt magyar című In Bruges és a Három óriásplakát Ebbing határában egyaránt a kortárs filmművészet legkiemelkedőbb darabjai közé tartozik, ezért örömmel tölt el minden hazai McDonagh-bemutató, csakúgy, mint az a tény, hogy a budapesti színházak műsorán jelenleg a szerző négy darabja is szerepel.

A nagy kézrablás bemutatójával több hazai orgánum is kiemelt helyen foglalkozott, de sajnos nem egy kritikus méltatta a darab esztétikai értékét, vagy mutatott rá a rendezés hiányosságaira: a bemutatóból csakis azért lett hír, mert a darabban fehér színész játszik egy fekete szereplőt, amihez a színház sminkesei az úgynevezett blackface eljárását használják, vagyis fehér színészt a szerep kedvéért feketére maszkíroznak. McDonagh értesült a botrányos eljárásról, és produkciós cégén keresztül jelezte, hogy ilyen körülmények közt nem engedélyezi a bemutatót. Kálomista Gábor, a Thália igazgatója pedig kifejezésre juttatta, hogy nem kéri a szerző engedélyét, majd a darabot a terveknek megfelelően bemutatták.

Kálomistát a legtöbben nem színházigazgatói minőségében, hanem az Orbán-rendszer háztáji producereként ismerik – számláját egyebek közt az ElXúrtuk című hitvány választási agitprop-film terheli. Ennek ismeretében nem kell sok fantázia ahhoz, hogy mi fog történni ezután 2023 Magyarországán, az illiberális rendszer tizenharmadik évében. Magára valamit is adó ellenzéki messziről el fogja kerülni ezt a fideszes, rasszista darabot, amely minden bizonnyal homofóbiás, migránsellenes és oroszpárti is. Ez azonban még mindig csak a második legrosszabb, ami McDonaghgel történhet – nem kizárt ugyanis, hogy az Orbán-rendszer alávaló propagandistái ellentámadásba lendülnek, s a Thália nézőterét megtölti majd a nemzeti érzelmektől fűtött, de műveltségi kihívásokkal küzdő közönség, melynek legemlékezetesebb kulturális élményét, a Bayer Show adásait kell majd McDonaghnek darabjával felülmúlnia. Nem csoda, hogy a hisztérikus őrjöngésben nemcsak a darab esztétikai értéke sikkad el, de a blackface-probléma értékalapú, de racionális diskurzusa is jóformán reménytelenné válik – most mégis teszek egy kísérletet.

A fehér arcra kent fekete festék hagyományosan kétféle jelenséget takar. Egyrészt az Egyesült Államokban egykor nagy hagyománya volt annak a fajta igénytelen vásári szórakoztatásnak, melynek során feketére maszkírozott fehérek sztereotip fekete karaktereket jelenítettek meg kifejezetten fehérekből álló közönség mulattatására. Kétségtelen, hogy ez a rendkívül alpári és mára letűnt gúnyolódás, mely értékrendjében nagyjából a Ku Klux Klan szellemét hordozta, nem összeegyeztethető a nyugati műveltséggel és civilizáltsággal – ahogy ahhoz sem fér kétség, hogy ennek fényében nem ok nélkül társulnak negatív képzetek a fehér arcok feketére kenése kapcsán.

Létezik ugyanakkor a blackface jelenségének egy másik hagyománya is: a huszadik században amerikai és brit színházakban fehér színészek azért maszkírozták magukat feketére, hogy eljátsszanak egy fekete karaktert – nem különbözve attól, mint ha egy filmben, mondjuk, tündét vagy homoszexuálist játszanának, és ennek megfelelően sminkelnék őket. A legjelentősebb ilyen Shakespeare Othellójának címszerepe, mely számos ismert blackface-rendezést megélt – leghíresebb ezek közül az 1966-os filmfeldolgozás, amelyért a feketére festett arcú Laurence Olivier Oscar-jelölést kapott. Akkor ennek a díjnak még rangja volt. Amennyire félreérthetetlen a vásári blackface rasszista szellemisége, annyira kell sudribunkónak vagy politikailag motivált szándékos félreértőnek és számító megsértődőnek lenni ahhoz, hogy az angol színészóriás alakítását bárki is pusztán a feketére mázolt arca miatt a fajgyűlölet billogával illesse. Magától értetődő, hogy Laurence Olivier nem egy fehérek előítéleteiből alkotott karakterrel gúnyolódott a feketéken, hanem a világirodalom egyik legismertebb színes bőrű karakterét játszotta el. Csakhogy a progresszívek másodszándékú érvelése szerint ezzel egy fekete színművésztől vette el a lehetőséget – és attól tartok, épp ez itt a bökkenő. Már csak azt kellene a kulturális baloldal híveinek eldönteni, hogy rasszizmust szimatolnak-e a blackface kulturális kisajátításának gesztusa mögött, vagy színes bőrű munkavállalók érdekképviseletében lobbiznak. A választásuk pedig természetesen bármelyik, illetve mindkettő.

A liberális jogfelfogás egy cselekmény megítélésekor a fő hangsúlyt az indítékra helyezi – ez a kétféle blackface az indíték alapján tényleg nem megkülönböztethető? Nos, úgy tűnik, a Black Lives Matter által önmagából kiforgatott Amerikában többé nem. A Michigani Egyetem egyik professzora két éve támadások tömege nyomán kénytelen volt lemondani, mert érzékenyítő figyelmeztetés nélkül vetítette le hallgatóinak az Olivier-féle Othellót. Nem hiszem, hogy lemondásával könnyebbé vált azoknak az amerikai feketéknek a sorsa, akiknek fehér rendőrök térdelnek a nyakán, vagy akiket menekülés közben hátba lőnek. S még ha hitetlenkedve el is fogadnám, hogy az amerikai társadalomban a blackface, mint jelenség annak rasszista konnotációi nyomán mára olyannyira szalonképtelenné vált, hogy a nyilvánvalóan nem fajgyűlölő indítékkal alkalmazott művészi blackface is csak a feketék elleni rendszerszintű erőszak fogalmi keretében értelmezhető, még mindig nem látom be, hogy miért is követelhető ez meg Magyarországon, ahol feketék soha nem éltek rabszolgasorban, ahol soha senki nem gúnyolódott rajtuk suvickos képpel, s ahol más típusú és történetesen sokkal súlyosabb etnikai sérelmek terhelik a közös emlékezetet.

Míg Amerikában könnyű találni kimagasló tehetségű fekete színészeket, hogy fekete karaktereket játsszanak, addig Magyarországon egyedül Kálid Artúr alkalmas erre. Mostantól minden darabban, amelyben fekete karakter szerepel, neki kell majd játszania? Ez azt jelenti, hogy egy este csak egy fekete szereplős darabot lehessen játszani? És mi lesz azokkal a darabokkal, amelyekben egynél több fekete férfi egyszerre van a színen? Hogy alakítsa mindegyiket Kálid Artúr? És akkor mi lesz, ha egy darabban fekete nőt kell eljátszani? Kálid Artúr öltözzön be nőnek? Mit szólnak majd a feministák? Nem lesz belőle sértődés? Vagy a magyar állam legyen szíves leigazolni, és magyarul megtanítani fekete színészeket? És mi lesz, ha nem akarnak megtanulni, és magyarul játszani, mert van saját hazájuk meg anyanyelvük, és azon a nyelven akarják folytatni a pályájukat?

Martin McDonagh talán bele sem gondolt abba, hogy egy olyan közönséget akar megfosztani a színdarabjának katarzisától, amelynek az ősei épphogy nem gyarmatosítottak Afrikában, és épphogy nem tartottak rabszolgákat. Ha a magyarok felmenőit is terhelnék efféle történelmi bűnök, máris alkalmassá válnának a diverzitás kultúrájának felvételére, hisz bőven el lennének látva az egykori gyarmatlakók és rabszolgák színművész leszármazottaival. Igazságos ez az eljárás? El tudom képzelni, hogy McDonagh meg van félemlítve, de ezt a diszkriminációt az sem magyarázza.

Tisztelettel érdeklődöm, hogy ha fehér színész nem játszhat fekete karaktert, akkor egészséges színész miért játszhat autistát vagy kerekesszékest, heteroszexuális színész miért játszhat homoszexuális karaktert? Nos, pont azért, mert ez színészet: a színművész más személyébe bújik – ez a szaktudása. Akárkit akármivé át szabad maszkírozni a vásznon vagy a színpadon: űrlénnyé, démonná, tündévé, robottá – csak feketévé nem, mert Amerikában százötven éve rabszolgaként tartották őket. Európában meg hetvenöt éve kiirtottak hatmillió zsidót – akkor emiatt Amerikában csak zsidó játszhasson zsidót? Ilyen szabály miért nincs? Miként érvényesül itt az egyenlő elbánás elve? Errefelé nem élnek feketék, eljátszani meg tilos őket, mert az bizonyára rasszizmus, úgyhogy egy budapesti színház most kerítsen egy fekete színészt, ha ezt a McDonagh-darabot elő akarja adni. S íme, feltárul a kulturális baloldal követelése: ahogy bárkit csak a saját kisebbségének tagjai képviselhetnek hitelesen, úgy mostantól senki ne játszhasson el senkit, egyedül önmagát. Az identitáspolitika nemcsak a társadalmakat mérgezi meg, és nemcsak a fogalmakat forgatja ki a jelentésükből, de a kultúrát is önmaga paródiájává zülleszti.”

Nyitókép: A Thalia Színház Facebook-oldala