Mi különbözteti meg az öntudatos, erős politikust az önhitt akarnoktól?

„Legalábbis jobb helyeken azért még virtuálisak ezek a pofonok; számos afrikai országban, de az ukrán parlamentben is rendszeresen megvillantják fizikai formában is a pofozkodást. Ami innen nézve persze lehet komikus, de alapvetően nagyon nincs rendben. A politikai ellenfelek fizikai fenyegetése, beleértve a börtönnel való fenyegetést is, a legsötétebb vészkorszakot és a bolsevik terrort egyaránt felidéző aljasság; függetlenül attól, hogy az elkövető ezt elsősorban retorikai elemként, saját szavazóinak további hergelésére használja, vagy valóban komolyan is gondolja. Jelentős a veszélye annak, hogy aki gátlások nélkül alkalmazza ezt a retorikát, annak minden egyéb gátlása is megszűnne akkor, ha valóban hatalmat is kapna a fenyegetéseinek beváltásához.

Önmaguk hatása alá került figurák

De nem is kell erről hipotetikusan gondolkodnunk, feltételezéseket tennünk, hogy mit is tenne vajon egy ilyen politikus. A náci és a kommunista tombolások tökéletesen megmutatták, hogy amikor önmagukat jelentősen túlértékelő, küldetéstudattól fűtött, ám mentálisan és fizikailag egyaránt gyenge képességű, egészséges versengésben a természetükből fogva alulmaradó emberek lehetőséget, hatalmat kapnak, akkor a létező legaljasabb módon képesek visszaélni azzal. Az emberi természet már csak ilyen, és nem is nagyon változik. Robespierre, Kun Béla, Sztálin, Hitler, vagy épp Fekete-Győr András: gyenge, kisstílű, önmaguk hatása alá került figurák, akik egyrészt tele voltak komplexusokkal, másrészt elhitték, hogy ők valamilyen nemes, magasabb rendű ügynek a letéteményesei, és épp a »nemes« ügyet végtelen túlbuzgósággal képviselve próbálták leküzdeni saját komplexusaikat.

Karizma nélkül, ész nélkül

Természetesen önmagában egyáltalán nem baj, sőt, hasznos és fontos, ha egy politikusnak küldetéstudata van, ha »szentül« hisz abban, amit képvisel, és amit csinál. Kell is, hogy rendelkezzen egyrészt vízióval, másrészt eltökéltséggel ahhoz, hogy a vízióját meg is valósítsa. Ha hiányzik belőle a belső indíttatás, ha nincsenek határozott elvei, elképzelései, akkor csak egy cinikus hatalomtechnikus, esetleg egy unalmas technokrata lesz belőle. Vagy egy pojáca, egy szereplési vágytól duzzadó nárcisztikus elmebeteg. A karakteres, nagy formátumú, meghatározó és emlékezetes politikusok mind rendelkeztek valamiféle belső tűzzel. De ezt a tüzet racionalitással, ésszel is kell kezelni, kordában tartani. Mi különbözteti meg az egészséges küldetéstudattal, céltudatossággal, elszántsággal rendelkező, karizmatikus politikust az önmaga hatása alá került, egzaltált, magamutogató ripacstól, az öncélú akarnoktól, az önhitt zsarnoktól? Egyrészt leginkább az, hogy mit és mennyire vesz komolyan. Az általa képviselt ügyet, vagy saját magát. Ez egyébként nem csak a politikában igaz. Még csak vezető beosztásban sem kell dolgozni ahhoz, hogy elváljon a szar a májtól: egy emberről sokat elmond, hogy a munkáját veszi-e komolyan vagy önmagát. Ha a munkáját komolyan veszi, attól még lehet humoros, közvetlen, spontán és laza. Aki viszont önmaga hatása alá kerül, az egyfolytában görcsben van, erőlködik, mindig nagyot akar mondani, sohasem enged fel. Nincs humora, vagy ha közvetlen, vicces és emberi is akar lenni, az is mesterkélt, erőltetett, modoros. Mindenkire rábízom, hogy gondoljon a leírt típusok mögé politikusokat a magyar közéletből.”