A boldogságról, a konyhába szorulva

A boldogság eleve viszonylagos fogalom. Főnévként könnyen közhellyé foszlik, kopik: születésnapi, névnapi és valamennyi ünnepi alkalommal elkántálható, írásban sokszorosítható üres frázissá.

A fogalom sorsa jelzői pozícióban sem könnyebb. Jelentősége tán a boldogság – boldogtalanság összevetésében értelmezhető. Itt is csak fajlagosan, figyelembe véve az egyedi elvárások különbségeit, hogy ki, mikor, mitől érzi magát kissé boldogabbnak.

A nagy kérdés: a meddig!

Milyen stratégiák szükségesek hosszú távon?

A kisebb nagyobb tragikumokkal tarkított, de az elkerülhetetlenül, jobb esetekben kiérdemelt tragikummal záródó életfolyamat milyen tervezéseket, befektetéseket, lemondásokat feltételez ahhoz, hogy a boldogság szivárványa kiegyensúlyozza sorsunkat, ezt a pszicho-szomatikus-spirituális folyamatot a születés és halál között.

Ilyen és hasonló, alig fésült gondolatok jártak a fejembe a konyhában, mert a „konyhába szorultam” és főzni kezdtem, gyermekeim és unokáim érkezését várom. Lassú tűzön készül az étel (konfitálva), hogy a nyersanyagok enzimjei kevésbé sérüljenek, és nem csak a jobb íz és zamat miatt, hanem mert így egészségesebb. Mert fontosak az enzimek építik, karbantartják a szervezetünket, immunrendszerünket is erősítik. Már évekkel ezelőtt, a reggeli sajtó szokásos tallózása közben fogadtam el e hasznosnak vélhető főzési technológiát. Hasznosnak vélem, mint ahogyan a napi sajtószemle is hasznosan immunizál az ilyen napkezdés, válogatás a hírek és álhírek, emberi vélemények és embertelen demagógiák között. Zenét hallgatok közben: amíg főzök, nem érzem, hogy unokáim kedvenc ételei a „konyhába szorítottak” volna. A feleségem sem érez szorító kényszert főzés közben. Akkor sem, ha csak magunknak kettőnknek főzünk és tálalunk.

Míg a nyersanyagokkal bíbelődöm s hallgatom a klasszikus zenét, átsuhannak fejemben a sajtótallózás nyomán fennakadt fogalmak. Nyugdíjas lévén, a nyugdíjasokat „csirke-far hát-kommandónak” becsmérlő párt-elit véleményen fel sem horkanok már, legyintést sem érdemel egy valóban ethosztalan csoportosulás agonizáló hőbörgése. Most inkább a demográfiai katasztrófát akadályozó, fékező kormányprogramot ellenző cikkek szellemi és érzelmi hátterét elemzem zöldségtisztítás közben – bevallom, csupán felületesen.

A családtámogató szociális rendszer – írják egyes tollforgatók – „konyhákba kényszeríti” a nőket, megfosztaná a kreatív élet lehetőségeitől ezeket a „szülőgépeket”, tárgyiasítják (értsd: boldogtalanná teszik) őket.

Furcsa logika.

Teremteni, életet adni, szülni viszont csak a nők osztályrésze lehet. Ebben az értelemben a „szülőgép” szó használata erkölcsi elferdülésről, emberi hiányosságról árulkodik. Erkölcsös írástudónak inkább eltörne a tolla (csődöt jelentene számítógépe billentyűzete), mielőtt e fogalmat leírhatná és/vagy ha szájára venné, a fogai törnének ki.

Fakanállal a kezemben azon morfondírozom, hogy a globalizált konzumtársadalom sínjein melyik váltón siklottunk ki. Igaz, ami igaz: az embert vágyai vezérlik, s teszik ezt olykor a kalandos képzelete káoszában is. Gyors leltár pereg át agyamon. Európa sok országát meglátogathattuk, sőt két idegen földrészre is elutaztunk, és van három gyermekünk, van (csak!) hét szépséges unokánk. Van, hála Istennek a kényszer-emigrációnk, az itthoni rendőri nyaggatások ellenére is lettek, vannak. És ez a boldogság gyengéd fényvillanásaival ajándékoz meg minket.

Ha másképpen, ha gyerekek nélkül tervezzük meg jövőnket, belefért volna még tán Tibet, Új-Zéland, Madagaszkár a Seychelle-szigetek és sok más felkapott vidéke a világnak. Végső soron még egy űrkirándulás is beleférne. És elmaradt volna a féltő izgalom a lázas gyerekek ágya felett, a sírás a bölcsődei búcsúzásnál, a hétköznapok megtöbbszöröződött gondjai és kiadásai. Olykor, ma már a mai nemzedékeknek elmagyarázhatatlan novellának tűnik egykori hétköznapjaink vesszőfutása.

Számadást jelenével, múltjával, de még tervezett jövőjével bárki készíthet. Nyereségeit listázhatja az is, aki messziről tudatosan elkerülte a „szülőgép” szerepet, de használjuk ezen ocsmány szó helyett az anya/mama fogalmát, akár József Attila szép verseit felidézve magunkban…

Leltározhatnak azok is, akik nem hajlandók a „konyhákba szorulni”, akár most is egy déltengeri luxusnyaraló teraszának a nyugágyában leltározzák sorsuk eseményeit. Azon felül, hogy az ilyen kéjállapotok csak keveseknek jutnak, hiszen Madách eszkimójának szavaival „egyre kevesebb a fóka” – jó, ha a mindenki számára elrendelt jövővel is számolnak, és az öregkori magány végső napjait sem hagyják ki. Amikor majd visszatekintenek az elmúlt idő sodrásaira.

A magányon túl, a tudatosan nem vállalt utódok, a folytatás hiányában mi tárul eléjük az életet lezáró tragikus pillanatok közeledtével?

az elkerülhetetlen boldogtalan ringatózásban. Kháron ladikja még csak nem is fog emlékeztetni a pipec luxusjachtokra.

Az étel már fő, feleségem süteményt készít, jönnek a gyerekek és az unokák. Mind másmilyen, mindannyian mindent másképpen tesznek, mást tanulnak, mint azt elképzelnénk, s ha megkérdeznének, tán javasolnánk.

Mi is ilyenek voltunk. Jól van ez így. Ennél már csak az jobb, csak az idézi fel a boldogság képzetét, ha kevesebb az asztal körül a szék, mint ahányan jönnek.