„Persze hangsúlyeltolódások mindig voltak, és mindig akadt olyan pályázó, aki úgy érezte, politikai okokból szorult háttérbe, de sosem volt jellemző, hogy csak kormánypárti alkotók nyerhetnének az NKA pályázatain. A területet kevésbé ismerő politikusok azonban ezt soha nem akarták elhinni. Jó példa erre, hogy az előző ciklusban a kulturális bizottság egyik ülésén a jobbikos Novák Előd egyfajta Fidesz–MSZP-összefonódásként tálalta azt a „felfedezését”, hogy a bizottság akkori elnökének, a fideszes L. Simon Lászlónak 2010 előtt, tehát még a szocialista érában NKA-támogatással jelenhetett meg verseskötete. Pedig ebben semmi meglepő nincs, ahogy abban sem, hogy amikor 2011-ben a kulturális szférából érkezett L. Simonra bízták az NKA kollégiumi szerkezetének átalakítását, a végeredményt jóval enyhébb ellenzéki kritikák érték, mint a kormány más kultúrpolitikai döntéseit. Szakmai kollégiumból kevesebb lett ugyan, de szakmai autonómiából nem: továbbra sem csak kormánypárti pályázók nyerhettek.
Éppen ezért keltett akkora felzúdulást kulturális berkekben, hogy a kormány az NKA-törvény olyan módosítására készül, amely a művészeti akadémia által jelölt tagokkal »töltené fel« az alap kollégiumait (pontosabban az eddig kiegyenlített arány helyett a kurátorok egyharmadát delegálná a minisztérium, egyharmadát az MMA, és csak egyharmadát a szakma). Ezt nehéz másként értelmezni, mint politikai térfoglalásként, ismerve a köztestületté emelt szervezet kormánypárti elkötelezettségét, valamint elnökének karakteres véleményét baloldali-liberális pályatársairól.
Persze a jobboldali választókkal, hacsak nem követik szorosabban nyomon a kulturális élet történéseit, könnyű elhitetni, hogy most áll helyre a világ rendje: véget ér a »balliberális túlsúly«, és amúgy is csak helyes döntés lehet, amitől az ellenzéki művészek hidegrázást kapnak. Ilyen túlsúly azonban nincs – és talán soha nem is volt – az NKA-nál, az átalakítás hírétől pedig nemcsak a baloldaliak kaptak hidegrázást, hanem jobboldali alkotók is, különösen a fiatalabb generáció képviselői. Azok, akiknek semmi kedvük hozzá, hogy a politika az idősebb nemzedékek kultúrharcának logikáját kényszerítse rájuk.
A legfőbb problémát azonban az jelenti, hogy hiába van benne lassan két éve a levegőben, hogy a kormányzat előbb-utóbb az MMA alá rendeli az NKA-t – akár formálisan, akár informálisan, a kurátori pozíciók újraosztása révén –, mindmáig egyetlen épkézláb érvet sem hallhattunk, hogy erre valójában miért is van szükség. Egyetlen mondat nem hangzott el arról, hogy mi a probléma a magyar kultúra egészét átfogó támogatási rendszerrel – márpedig egy ilyen, az adott szakma által konszenzuálisan elfogadott struktúra esetében különösen fontos lenne az »ami nem romlott el, azt ne javítsd meg« elvének érvényesítése. (...)
Persze ki tudja, kell-e egyáltalán hivatkozási alap. Onnantól, hogy az MMA köztestületté vált, hamar megmutatkozott csillapíthatatlan étvágya az újabb és újabb bekebelezhető területek iránt. Ebben a törekvésében pedig, legalábbis ami a Nemzeti Kulturális Alapot illeti, kitűnő szövetségesekre talál azokban a politikusokban, akiknek a világképétől teljesen idegen, hogy viszonylag független, szakmai jelleggel működő pénzalapok létezzenek. Akiknek a szemében egy olyan forrás, amelyből »ellenséges« civil szervezetek vagy művészek is részesülhetnek, csak veszélyforrás lehet – akkor már biztosabb a kézi vezérlés, amihez az MMA-nál sokkal inkább adottak a feltételek. Csak reménykedhetünk benne, hogy nem ők mondják ki a végső szót ebben a kérdésben.”