Bátran, szabadon: tíz éves a Terror Háza

„Amikor tíz évvel ezelőtt a Terror Háza Múzeum megnyitotta kapuit, az alapítók és az alkotók arra vállalkoztak, hogy a lehető legmagasabb színvonalon és egyedülálló vizuális nyelven szólaltassák meg keserű félmúltunkat, amely sokáig azzal fenyegetett, hogy betemet bennünket. Az a tény, hogy a közép-európai nemzetek közül elsőként Magyarország készített múzeumot, emlékhelyet, mementót a diktatúrák áldozatainak, sokáig nem töltött el bennünket, magyarokat különösebb büszkeséggel, pedig igen: mi magyarok voltunk az elsők, akik képesek voltunk arra, hogy alig egy évtizeddel a diktatúra bukása után önvizsgálatba kezdjünk, és a magunk és a világ számára is értelmezhető intézményi keretben mutassuk be a huszadik századi totális diktatúrák emberellenes terrorrendszereit.

Az elmúlt tíz esztendőben a Terror Háza Múzeum kiállítótermei közel négymillió látogatót fogadtak. Nagyon sokféle ember volt közöttük: olyanok, akik mindkét diktatúrát, a nyilast és a kommunistát is megélték; olyanok, akik a szocializmus kemény, majd puhuló, de diktatórikus lényegét soha el nem tagadó rendszerében élték le életük jelentős részét; és rengeteg fiatal is, akik már szabadságban születtek, és akiknek természetes alapélménye a szabadság, a nemzeti függetlenség és a demokrácia. Arcukon, tartozzanak bármely csoportba is, látszott a megilletődöttség, a szembesülés azzal, hogy a kollektív megkülönböztetésen és üldöztetésen alapuló eszmék jegyében micsoda bűntetteket követtek el emberek százezrei, milliói ellen. Azoknak az arcán, akik megélték vagy elszenvedték az elnyomást, a terrort, a megkönnyebbülés, az elégtétel keveredett az emlékek felkavarodásának sokkjával, a fiatalokat pedig megdöbbentette és elgondolkodtatta mindaz, amit szüleik, nagyszüleik múltjáról a kiállítótermeken áthaladva megtudtak. (...)

Sunt lacrimae rerum – a dolgoknak van könnyük, írta Vergilius. Az Andrássy út 60. a fájdalmat, a kínokat, a pusztítást rejtette magában. Az, hogy itt jött létre először a közelmúlt mindkét diktatúrájával szembenéző múzeum, és az ennyire »népszerűvé« vált, azt jelzi, hogy a magyar társadalomban van eltökéltség és bátorság arra, hogy szembenézzen történelmével, kényszerpályáival, meghatározottságaival, megalkuvásaival és bűneivel, ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy van mire büszkének lennie, hiszen közelmúltunk sem volt híján a hősiességnek, emberségnek, szolidaritásnak, az ellenállásnak. És talán azt is segítette és segíti megértetni a múzeum, hogy az »evilági tökéletesség« ígérete éppúgy a diktatúrák öröksége, mint a szabadságjogok eltiprása.”