Európa a kamaszkorát éli – Hölvényi György a Mandinernek

Interjú: Heltai Péter

Néhány napja Ytzhak Yosef, Izrael szefárd főrabbija úgy fogalmazott egy konferencián, hogy Szíriában jelenleg egy „kisebb fajta holokauszt” zajlik, és félő, hogy a világ ugyanúgy csendben végignézi az egészet, mint tette 70 évvel ezelőtt. Az Európai Néppárt vallásközi párbeszéd témában rendezett éves konferenciáján vagyunk, egy békés helyen, Európa szívében. Elhallatszik innen ez a hang Aleppóig?

El kell, hogy hallatszódjon, hiszen a konferencián két meghívottunk is van Aleppóból: Ziad Hilal jezsuita atya, a Jezsuita Menekültszolgálat munkatársa és Haroutune Selimian, az aleppói örmény protestáns közösség vezetője. Mindketten helyben dolgozó egyházi emberek, régi barátaink. Szíria kapcsán pedig, ha maga a szefárd főrabbi beszél holokausztról, a kifejezés valóban még hitelesebb. Mi, akik segíteni próbálunk, nem választhatjuk a némaságot. Nagyon nem szeretném se magyarként, se európaiként, hogy egyszer az európai politikusokra ilyen összefüggésben gondoljon a világ. 

Az EU-csúcs most kiadott zárónyilatkozatában Európa vezetői sürgetik a migrációs hullám megfékezését. Ez a nyilatkozat, elődeivel ellentétben, már hozhat konkrét lépéseket? 

Egészen a legutóbbi időkig Európa irreális képet dédelgetett magában a menekültválsággal kapcsolatban, úgy gondolta, mindenki a helyén fog maradni. Amikor azután látták, hogy mégsem, akkor úgy döntöttek, hadd jöjjön mindenki. Ez álhumánus, a helyi társadalmakat semmibe vevő, a valódi problémákra csak a „tűzoltás” szintjén feleletet adó politika. Mindennek a kárvallottjai pedig éppen a menekültek. Bennük ugyanis könnyű reményt kelteni anélkül, hogy világosan beszélnénk és cselekednénk. 

Mi ebben a helyzetben a világos beszéd?

A világos beszéd ez esetben a következő: Európa nem képes arra, hogy ilyen mértékben bevándorlókat, menekülteket fogadjon. Hangsúlyozom: a nemzetközi jog alapján a ma Európába érkezőknek csak a töredéke valóban menekült. Kizárólag a legmobilisabb, legjobb anyagi helyzetben lévők tudják vállalni ezt az utat. Amikor az ember közel-keleti menekülttáborokban jár, pontosan tudja, hogy ezek azok a milliók, akiknek sosem lesz lehetőségük arra, hogy eljussanak Európába. Ezt az ellentmondást csak a kérdés egészen új megközelítésével lehetséges feloldani. Az idáig uralkodó gyarmatosító szemlélet helyett, amely nem volt képes hosszú távon működképes társadalmakat létrehozni, a partneri viszony kialakítására kell törekednünk. 

Visszatérve még egy pillanatra a konferenciához, ebben a két napban főként a közel-keleti keresztény közösségek jövője volt a fókuszban…

Nem csak ez. Legalább annyira szólt a konferencia arról is, hogy milyen közös jövőt tudunk építeni az ott élő vallási közösségek bevonásával. Világosan kell látnunk a muszlimok és a keresztények kényszerű együttélését, amelynek természetesen megvan az évszázados kultúrája. Ezt tagadni ugyanaz a szint, mint amikor egyesek azt tagadják, hogy Európában létezik menekültügy. 

Nyitott erre a párbeszédre a muszlim fél is?

Ezen a konferencián a mérsékelt iszlám képviselőivel találkoztunk, akik magukat a muszlim szélsőségesek legfőbb áldozatainak vallják. A fundamentalisták pontosan azt a harmonikus együttélést rombolják le, amelyre a legtöbb normális muszlim ember vágyik. Annyi a különbség, hogy nekik van választási lehetőségük, a keresztényeknek nincs.

Ennek ellenére az iszlám világban meghatározó egyiptomi Al-Azhar Egyetem rektorától azt hallhattuk, túlzás azt állítani, hogy teljes keresztény közösségek tűnnének el a Közel-Keletről.

Rektor úr, amikor ezt mondta, saját országából, Egyiptomból indult ki. Ott a koptok máig meghatározóak, a társadalom 8-10%-át adjak, és jelentős szociális, oktatási hálózatot tartanak fent. Hasonlóképp jelentős és létszámában stabil melkita és maronita keresztény kisebbségről van szó Libanonban. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezekben az országokban, mint tudjuk, most nincs is közvetlenül háború.

Amikor a sokat hangoztatott „üldözött közel-keleti keresztényekről” beszélünk, végül is kiket értünk ezen?

A közel-keleti kereszténység ott tűnik el, ahol gyakorlatilag területek semmisülnek meg: Irakban, Szíriában, ahol jelenleg is háború dúl. Világosan kell látnunk, mi történik: míg a térségben a XXI. század elején a keresztények aránya 25-30% volt, ma alig 2%. Igenis, közösségek eltűnéséről, folyamatos felszámolásról van szó. Ne felejtsük el mindemellett, hogy az Arab-félszigeten máig több olyan ország van, ahol tiltják a kereszténységet, ami emberi jogi szempontból is elfogadhatatlan. 

Yousif Thomas Mirkis, iraki káld püspök – szinte segélykiáltásként – határozottabb politikai munkát vár az EU-tól. Mit tehet, de talán fontosabb, mit akar tenni az Unió a tartós béke megteremtése érdekében?

A mostani helyzetben egyértelműen látszik, hogy Iraknak és a hasonló országoknak maguknak kell kimunkálniuk saját megoldásaikat. Pontosan tudják, hogy demokráciát importálni nem lehet. 

Ezt ott már megpróbálták…

Ezt ott már próbálták, és mondjuk úgy, hogy a Pax Americana nem sok jót hozott az országnak. A püspök úr jövőépítésről beszélt, és ehhez egyfajta átmenet szükséges a diktatúrából a demokráciába. Eközben nem szabad, hogy az ország különféle hatalmak játékszere legyen. Nagy reménnyel fordult ugyanakkor a közép-kelet-európai országok felé, ennek a régiónak ugyanis, mint mondta, eleven tapasztalatai vannak egy hasonló folyamatról. A béke megteremtésében az EU-nak koordinációs szerepet kell betöltenie, a tagországoknak pedig meg kell találniuk mindebben a helyüket.

Mondjuk egy helyettes államtitkárság formájában? 

A helyettes államtitkárság üzenete az, hogy a magyar kormány politikájában kiemelt szerepe van a keresztény és más üldözött kisebbségek védelmének. Mindez nem több, mint eszköz. A bizonytalan kormányzati, gazdasági helyzetben lévő országoknak való segítségnyújtásnál nagyon szigorúan kell bánni a pénzekkel. Ezért az a megoldás, hogy a szervezett segítség a magyar államigazgatásból indul ki, nagyobb kontrollt és átláthatóságot biztosít. Az, hogy mindez létrejött, nagyon komoly üzenettel bír. 

A fundamentalizmustól ugyanúgy szenvedő muszlimoknak nem jár a segítség?

Ez a kezdeményezés nem zár ki senkit a segítségnyújtásból. Teljesen természetes, hogy egy európai, magyar ember számára a keresztény menekültek helyzete jobban körülhatárolható. Ismétlem, a régióban leginkább kiszolgáltatott és üldözött csoportokról beszélünk. Ebbe a kategóriába beletartozik minden más, a Közel-Keleten nehéz helyzetben lévő vallási kisebbség is. A segítség tehát nem valakik ellen irányul, hanem valakikért.

Eddig beszéltünk az EU-ról, a kormányzati politikákról, de mi a helyzet az egyházakkal? Ha az ember végignézi az egyházi nyilatkozatokat, elég megosztott kép tárul elé.

A közelmúlt történései az egyházaknak is hatalmas kihívást jelentenek. Nem mondanám, hogy megosztottak, inkább csak különböző válaszokat találnak a kialakult helyzetre. Az viszont egyértelműen összeköti őket, hogy mindnyájan segíteni akarnak a rászorulóknak. Ettől függetlenül természetesen vannak hangsúlyeltolódások.

Az Európát kiemelten érintő migráció kérdésében azért nem csekély az eltérés. Míg jellemzően a közép-kelet-európai püspökök nagyobb kontrollt akarnak, és sokkal sötétebben látják a kontinens jövőjét, nyugaton nem egy társuk még szolidárisabb, még befogadóbb keresztény közösségeket látna szívesen. 

Teljesen világos, hogy más válasz születik egy olyan országban, ahol már 6 millió muszlim él, mint olyan országokban, amelyek akár több évszázadon át egy muszlim birodalom megszállása alatt éltek. Az egyedüli, amit nem tehetünk meg, hogy kijelentjük: a menekültügy nem létezik. A világ egyik legnagyobb problémájáról beszélünk. Amikor Ferenc pápa befogadásra buzdít, mindenkit Isten teremtményének nevezve, igaza van, és nem is mondhat mást. Emellett Szent Pálnak a Galatákhoz írt levél 10. fejezetének 3. verse világosan láttatja, hogy az embernek a hozzá közelebb állón kell először segítenie. Ezzel nem eltaszít másokat, hanem egyszerűen számba veszi a saját erőforrásait. 

A konferencián úgy fogalmazott, hogy az Európai Unió gyakorlatilag tagadja az egyházi közösségek és szervezetek helyi szinten való jelentőségét. 

A probléma ott kezdődik, amikor az képezi a vita tárgyát, hogy mit jelent a vallás, a vallások szerepe a társadalomban, a vallásszabadság, és még sorolhatnám. Ezek olyan fogalmak, amelyek – botrányos, de – Európában nincsenek tisztázva. Egyébként nem a tagadásukról, hanem semmibevevésükről, közömbösségről van szó, egyszerűen nem foglalkoznak kellő súllyal a témával. 

Ha egyszer az egyházak jelentősek Európában, nem kéne, hogy legyen mögöttük egy olyan „kritikus tömeg” és ehhez megfelelő mértékű befolyás, amely nem engedi, hogy semmibe vegyék őket?

Nem dobálóznék olyan arányokkal, hogy mihez képest mennyire jelentősek. Tény, hogy van jelentőségük, és ahhoz képest viszont kevésbé jelennek meg. 

Markáns eleme a hazai kormányzati kommunikációnak is a „keresztény Európa” víziója, amelyet meg kell védeni a beáramló idegenektől. Nem anakronisztikus ez kissé egy teljesen elvilágiasodott kontinensen?

Európa történelmében, az emberek gondolkodásában máig tagadhatatlanul meghatározó a kereszténység. Az a kérdés, hogy mit jelent ez a XXI. században? Ahogy az előző évszázadokban, úgy most is meg kell találnunk a kihívásokra korunk válaszait. Egy olyan globális kihívás, mint a menekültügy, remek lehetőség arra, hogy szembesüljünk saját identitásunkkal, és meghatározzuk, kik vagyunk, kik akarunk lenni.

Optimista a kérdésben?

Szerintem politikusként, közélettel foglalkozva csak optimista lehet az ember. Én úgy látom, Európa saját, kissé hosszúra nyúlt kamaszkorát éli, és nem veszi észre, micsoda értékeket örökölt. A '68-as mozgalmakhoz köthető, következményeiben máig érezhető lázadás egyszer úgyis véget ér. Természetesen ezzel nem arra gondolok, hogy azután minden ugyanolyan lesz, mint előtte, hiszen annak, ami akkor történt, ugyanúgy megvoltak az okai.

És mi van akkor, ha ez a kamaszgyerek ilyen értelemben elárvult és nincsenek többé fogódzói? A hit szerepe helyi szinten is folyamatosan csökken, ahogy a templomba járók aránya is sosem látott mélyponton van.

Azért ehhez hasonlót, ha nem is pontosan ilyen helyzetet, már túléltek az egyházak, például a reformáció idején. Az egyházi struktúrák léteznek, az emberek személyes hite, még ha mostanság nem is annyira közösségekhez kötve, de mégiscsak létezik. Politikusként tőlem nem lelki gondozást várnak, és nem is szeretem, amikor politikusok ebbe a hibába esnek. A jelenben kell élnünk, és mindennap megtenni hitünk alapján a következő lépést – ez az, ami igazán számít. Nagyon fontos továbbá, hogy a hívő emberek vonzóvá, hitelessé tudják tenni a hitet azok számára is, akiknél tényleg megszakadt már egyfajta folytonosság, és nincs már ott a nagyi se, aki segíthetne. De hál’ Istennek, legtöbbször a nagyik azért segítenek…

Ön szerint összességében megfordíthatók-e az európai tendenciák?

Mindenképpen, mert az emberi értelemről, egzisztenciáról van szó. A kérdés csak az, hogy mekkora katasztrófa árán. Minél hamarabb kezdünk kiutakat keresni, annál hamarabb tudunk kikerülni ebből a válságból. Ez a világmodell ugyanis fenntarthatatlan. 

Nemrég még a családok jövőjéről szervezett konferenciát Brüsszelben, Pelczné Gáll Ildikó képviselőtársával. Sokan a családok válságát tartják az egész nyugati demográfiai, társadalmi krízis alapjának. Osztja ezt az elgondolást?

A család szerintem meghatározó része az ember mély értelemben vett boldogulásának. A család válsága pedig olyan, mintha a tulipán virágzása válságban lenne. Nem nagyon tudjuk értelmezni, csak azt látjuk, hogy valamiért nem nyílik ki az a tulipán. Ha viszont ez megtörténik, akkor tényleg nagy a baj. 

Azért csak elkezd gondolkodni az ember, mi baja lehet annak a tulipánnak…

A világnak ezen a részén – különböző mértékben – egocentrikussá váltunk. Az énközpontúságban képtelen felismerni az európai ember azt a rengeteg jót, amelyben él, azt a sok gyönyörűséget, amit akár a művészeteken keresztül megkapott. A napi megélhetésével küzdő, egyszerű körülmények között élő afrikai család sokszor boldogabb, mint egy olyan, minden jóval ellátott európai házaspár, amely sok év együttlétük után is – gyerek helyett – egy kiskutyát visz fagylaltozni. Ezeket az embereket ugyanakkor tilos bántani. Saját környezetünkről, barátainkról, néha saját magunkról van szó. Sokkal inkább reményt kell felmutatnunk.

Mi ennek a reménynek a forrása?

A hívő ember számára természetesen a hit. Rendkívül fontos viszont, hogy ez a hit reményt sugározzon a más hitet vallók vagy a nem hívők felé egyaránt. Pontosan ez a hitelesség kulcsa! Ha csak egymást erősítjük egy zárt körben, fél munkát végzünk. A hitből fakadó plusz lehetőségek automatikusan plusz felelősséget is jelentenek. Lehetősége szerint építsen és segítsen az ember, hiszen felelőssége van. Korunkra vonatkoztatva szerintem ez a jézusi tanítás egyik leglényegesebb eleme. 

Hogyan tudnak majd a keresztények úgy reményt adni a jövőben, ha számuk  rohamosan csökken?

A keresztények száma nem csökken, hanem növekszik…

Afrikában.

Miért, ha Európában csökken a keresztények száma, akkor meghalt a kereszténység? Minden egyéb híresztelés ellenére számuk igenis növekszik Afrikában, Dél-Amerikában. Az pedig, hogy egy globális világban gyengülni fog az európai tradíciók ereje, önmagában tény. Ettől nem szabad letargiába esni, hanem mindez cselekvésre, új utak keresésére kell hogy ösztönözze az európai keresztényeket. 

Ön szerint akkor mire kell helyeznie a hangsúlyt a XXI. század keresztény emberének?

Ma a hívő embernek talán többet kell keresnie a csendet, többször kell tudnia kivonulni a társadalom zajából, hogy jobban összpontosíthasson a lényegre. Utána viszont sokkal mélyebben bele kell vetnie magát az élet sűrűjébe, hogy tényleg hatást gyakorolhasson a világra.