A konzervatív lázadás

„Ezek a mai fiatalok nem akarnak felnőni – mondogatják az idősebbek. Részben igazuk van. Másrészt nincsen. Igazuk van, mert tényleg egyre jobban kitolódik a felnőtté válás határa. Olykor úgy érzem, lassan eljutunk az élethosszig tartó ifjúság megvalósulásáig. Tele vagyunk „lélekben fiatalokkal”, akik gyakran nem csak lélekben fiatalok, hanem társadalmi és érzelmi-intellektuális tekintetben is. Fel nem nőtt felnőttek. Ránézésre-felnőtt. Ugyanakkor vitatom az idősebbek panaszát, mert másrészt nincsen igazuk. Két okból sem. Ezek a mai idősebbek nem akarják, hogy felnőjenek a fiatalok. Félreértés ne essék, semmiképpen nem arról beszélek, hogy az idősebbek hibája, hogy a fiatalok nem nőnek fel. Ha egy fiatal fel akar nőni, akkor fel fog nőni. Vállról indítható rakétával sem lehet megfékezni. Ettől függetlenül kétségtelen tény, hogy nagyon sok szülő és a túlkontrolláló, gyámkodó társadalom nem segíti elő a fiatalok felnőtté válását, sőt, erőszakkal fenntartja a gyerek-szerepet. Vegyül példának az oktatási rendszert. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az általános iskolásoktól az egyetemistákkal bezárólag az ifjúság minden korcsoportjával intenzív kapcsolatban vagyok. Felfedeztem, hogy 13-14 éves kamaszok és az egyetemisták önértelmezése nagymértékben hasonló. Szinte alig tér el. Gondolkodtam, majd rájöttem, hogy csoda lenne, ha eltérne, ahogyan csoda is, amikor valaki húszas évei elején elkezd magáról felnőttként gondolkodni. A mai fiatalok a húszas éveiket ugyanolyan oktatási struktúrák között iskolapadban töltik, mint a tizenévesek. (...)

Honnan tudhatnám, hogy ki vagyok én, ha nem lázadok? Na, de mi a lázadás? Megpróbálom összerakni, hogy szerintem mi: önmagam kiszabadítása szüleim értelmezési keretéből. Ez a szülő-gyerek alapviszonyulásra épített definíció, de érthetjük ezt a társadalomra is: önmagam kiszabadítása az idősebb generáció értelmezési keretéből. A mesék gyakori jelenete, hogy a legény útnak indul, és elmegy távoli vidékre szerencsét próbálni. Azt hiszem, ez a felnőtté válás alapmozzanata. A mesékben persze a lányokra rátalál a szerencse, csak a legények erednek útnak, hogy maguk találjanak rá. A lányok várnak, a fiúk útnak indulnak. A szerepek ma már nem ilyen egyértelműek, így nagyon sok legény arra vár, hogy rátaláljon a szőke hajú királylány a fehér lovon, és kiszabadítsa a vártoronyból, míg sok lány útnak indul, elmegy távoli vidékekre, és megkeresi a maga szerencséjét. Úgy tűnik, a szerepek felcserélődnek, de legalábbis uniformizálódnak. (...)

Munka mellett továbbképezni magad. Úgy felfogni ezt az egészet, mint ami élet-halál kérdése, mert tényleg az. Minél hamarabb a saját lábára áll ugyanis valaki, annál nagyobb előnyt szerez azokkal szemben, akik kényelmesen várják, hogy majd a nyakukba hullik a nagy felnőttség és a vele járó jólét. Nem hullik. Biztos vagyok benne, hogy az életszínvonal, amit saját új életed ad, messze el fog maradni attól, amit eddig a szüleid biztosítottak neked. Biztos, hogy többre vágysz majd. Néha nagyon elkeseredsz, és néha előjön belőled a kommunista, amikor egy-egy gazdagabb idős embert meglátsz. Ez mind rendben van. De az életkörülményeid motiválni fognak arra, hogy egyre jobban törekedj elérni a céljaidat. Okos és elérhető célokat tűzöl ki magad elé. Egyre magabiztosabb leszel. Elkezdesz másként kommunikálni. Amikor rád néznek, egy fiatal felnőttet látnak. Valakit, aki megnyerő és hozzáértő. Ha a húszas éveid elején elkötelezed magad saját függetlenséged és felnőttséged mellett, behozhatatlan előnyt nyersz az életedben azokhoz képest, akik arra vártak, hogy majd »kialakuljon«. Benjamin Disraeli brit konzervatív politikus ezt mondta: »Nem a körülmények teremtik az embert; az ember teremti a körülményeket.« Igaza volt.”