Az örményekről beszélni kell!

„Az örményekről beszélni kell,
mert csalódtunk. Csalódtunk abban a külpolitikában, amelyikre büszkék voltunk. Büszkék voltunk, amikor kiállt a külhoni magyar állampolgárainkért, és akkor is, amikor hősiesen állta azokat az ütéseket, amelyeket az álszent pénzvilág zúdított a gazdasági önrendelkezéséért küzdő Magyarországra. Most viszont szeretnénk azt hinni, hogy csupán naívak voltunk, amikor számításon kívül hagytuk, hogy »ezek hazudnak«, hogy ezek egy gyilkost nemzeti hősként tisztelnek.

Az örményekről beszélni kell,
mert ez innentől kezdve nem mokány, fekete hajú, kucsmás emberek kibékíthetetlen csetepatéjáról szól. Ez most már az alapértékekről szól, a keresztény Európáról szól: arról szól, akik vagyunk. Arról szól, hogy semmi közös pontunk nincs Turánnal, bármennyire is erőltetik a lobbik. Arról szól, hogy még egy elvilágiasodó Európában is van annyi átmentett keresztény etika, ami azt diktálja, hogy egy alattomos pszichopata gyilkos nem hős, és egy alvó embert baltával megölni nem kitüntetést érdemlő hőstett… ez az egész arról szól, hogy mi nem a muzulmán vagy sámánhitű ázsiai népek közösségébe tartozunk, hanem ahhoz a keresztény kultúrkörhöz, amelynek magányos és folyamatosan élethalál harcot vívó keleti bástyája az örmény nemzet.

Az örményekről már nem elég beszélni.

Ezért mi, kerdemek hitet teszünk az örmény nép mellett. Elítéljük azt a folyamatot, amelyik Ramil Sahib Safarov köztörvényes gyilkost a börtönből a díszpulpitusra emelte. Elítéljük azt az azeri kormányt, amelyik büszke kivagyisággal írja ki nemzetét a világ civilizált népeinek közösségéből. Azt gondoljuk, hogy a megbékélés útja a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételével kezdődhet, melynek alapja a közös kultúrális gyökerek és a közös hit kell, hogy legyen.”