„Másodpercekre vagyunk a világégéstől, messze még a béke” – Vidnyánszky Attila kultúrharcokról és a kultúra ünnepéről

2023. április 15. 10:01

Ekkora volumenű színházi esemény Magyarországon még nem volt, csodákkal, különlegességekkel érkeznek a világ különböző pontjairól – vallja Vidnyánszky Attila a most kezdődő Színházi Olimpiáról. A kapcsolattartás fontosságáról, a végtelen kultúrharcról és jövőbeli terveiről kérdeztük a Nemzeti Színház élén harmadik ciklusát most kezdő rendezőt.

2023. április 15. 10:01
null

Lindner Ádám interjúja

***

Vidnyánszky Attila (Beregszász, 1964) Kossuth- és Jászai Mari-díjas, kárpátaljai származású magyar színházi rendező, filmrendező. 1992-től alapító igazgatója volt a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak, 2013-tól a budapesti Nemzeti Színház igazgatója, 2020-tól a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke. Nős, hat gyermek édesapja.

Nagyinterjúnkban szó esik

– a Nemzeti Színház és az SZFE ügyeiről,

– a véget nem érő kultúrharcról,

– a most kezdődő X. Színházi Olimpiáról,

– és az emberi és kulturális kapcsolatépítések fontosságáról a szétszakadások korában.

***

Az elmúlt években nagyobb nyomás helyeződött önre vezetőként. Kuratóriumi elnökként az utóbbi időben akad elég, mondjuk így, igen prózai dolga: tárgyalások, ügyintézés, papírmunka… hogyan lehet így estére átszellemülni és visszaülni a rendezői székbe?

Ott módosítanék talán, hogy nem az utóbbi időben, mert amikor 1992-ben a Beregszászi Színház igazgatója lettem rögtön egy sor olyan feladat zúdult rám egy színházalapítás kapcsán, ami túlmutat az én rendezői ambícióimon. Sőt tulajdonképpen 1988 óta, amikor összegyűjtöttem azt a kis csapatot, és elvittem Kijevbe tanulni, akikből aztán a beregszászi társulat lett. Állandóan a rendezésen túlmutató feladataim, dolgaim vannak, lassan belenőttem ezekbe a funkciókba. Aztán ahogy jött a Csokonai Színház maga 240 alkalmazottjával és hatalmas adminisztratív feladat mennyiségével, azután már a Nemzeti nem okozott plusz történetet. A kuratóriummal kapcsolatban

azt kell, hogy mondjam, a Nemzetihez hasonlóan a politikai dimenziója lett más a kérdésnek,

összehasonlíthatatlanul feszültebb és nagyobb téttel bíróbb.

Azonban van egy ajándéka az Úristennek, hogyha bemegyek a próbaterembe, akkor nagyjából öt perc, amíg áthangolódom, és nem tud senki megzavarni abban, hogy dolgozhassak, sőt, ahogy közeledünk a bemutatóhoz, egyre nehezebben tudok kiszakadni belőle. Tehát mindenki tudja itt a színházban, hogy a főpróbahéten érdemi döntéseket nem fogok hozni. És interjút sem adni (nevet).

Nemzeti-keresztény, polgári-konzervatív értékrend szerint éli az életét, ezt is szeretné átadni, ezzel szeretné tágítani a tanítványok, az egyetemi polgárok világnézetét. Ez támadási felület is lehet olykor, hogyan éli ezt meg?

Fájdalmasan, de ez sem új keletű történet. Rá kellett jöjjek még a beregszászi korszak kapcsán, hogy egy-egy művészi teljesítmény megítélésében

a nagyobbik részt az teszi ki, hogy te ki vagy, honnan jöttél, milyen üzenetekkel bírnak az előadásaid,

nem pedig az esztétikum. Ez fájó, de egy valós tény. Ezt 25 évvel ezelőtt egy nagyon-nagyon magyar jelenségnek éreztem. Azóta mindenütt ez van, a világban mindenütt. Sőt, hát még inkább, mint minálunk, vagy még kirekesztőbb módon és egyértelműbben, ha egyre nyugatabbra megyünk.

Világnézetére, értékrendjére édesapja vagy édesanyja gyakorolt nagyobb hatást?

Én azt viszem tovább, amit édesanyámtól kaptam. Azt az értékrendet, azokat az alapelveket, amelyek szerint ő magyar tanárként, drámapedagógusként az iskolában harcolt a magyar nyelvért, szolgálta azt a közösséget, amelyben létezett a legszélesebb módon, rajongva azért a világért, azokért a kisemberekért, akik körülvették őt. Ő egy nagyra becsült és szeretett tanár, rajonganak érte a tanítványai. A szolgálat fogalmát azt tőle hozom, hogy azt a közösséget kell szolgálni, amelyben munkálkodsz, amelyből vétettél, és jelen esetben, amelyik eltart téged.

Volt pár, ön szerint rosszul megítélt és a médiában felkapott, az egyetem korábbi vélt vagy valós és a mostani ideológiáját illető mondat. Nem lett volna mindkét fél részéről pragmatikusabb, célszerűbb pusztán szakmai síkon ütköztetni az érveket, ellenérveket a modellváltás során? 

Mivel emberek vagyunk és érzelmek mentén létezünk biztos, hogy voltak olyan pillanatok, amikor lehetett volna okosabb gesztusokkal élni, vagy kevésbé emocionálisan megközelíteni a kérdést. Az egyetem eleve nem szakmai alapon szerveződött, vagy a szakmai alap a kisebbik részét tette ki az SZFE szerveződési lényegének. Tehát az egy politikai intézmény volt, és nagyon nehéz lett volna szakmai alapon kommunikálni. Én akkor, amikor egy évtizeden keresztül kisebb-nagyobb elánnal próbáltam kommunikálni „valamikor sikeresebben, és valamikor kevésbé” az egyetem vezetésével, akkor megpróbáltam messzemenőleg szakmai alapokat megőrizni, de az nem ment... az nem ment sajnos. Az a cirkusz vagy az az érzelemhullám, hőbörgéshullám, ami aztán az egészből kikerekedett,

azt bizonyítja, hogy politikai dimenziójú kérdés volt első pillanattól kezdve.

Politikai érdekek, ideológiai meghatározottságok mentén szerveződött, munkálkodott az egyetem és harcolt annak érdekében, hogy megmaradhasson olyannak, amilyen volt.

Ehhez kapcsolódóan, mit gondol, a művészetbe, a kultúrába is ilyen szinten bele kell keverni a politikát, illetve a világ nagy részét is meghatározó végletekig polarizált felfogást? Nézői szemszögből szükségszerűtlennek, méltatlannak tűnik.

Nézze, ez egy nagyon komoly kérdés. Az, hogy az életünk ilyen szinten átpolitizált, az biztos nem jó. Már megéltem néhány korszakot, és néhány évtized munkálkodás a hátam mögött van, de ilyen kiélezett küzdelem, ilyen élet-halál harc, ilyen pengeélen táncolás nem volt még a rendszerváltás idején sem. Tehát van abban valami természetes, hogy ennyire átpolitizált a világ. Úgy tűnik, hogy mégse vagyunk annyira közel ahhoz, hogy béke legyen, vagy valamilyen formában lenyugodjanak a kedélyek, másodpercekre vagyunk a világégéstől.

Ideológiai küzdelem folyik nyugaton, és sajnos ez a küzdelem nagyjából eldőlt.

A woke mozgalmak, az eltörléskultúra semmibe vétele az értékeinknek, amelyekre felépült az egész nyugati civilizáció, amelytől lehetséges egyáltalán az, hogy létezik maga a liberalizmus, mert ha nem keresztényi alapokon épült volna föl, ha nem keresztényi elvek alapján szerveződött volna a nyugati világ, akkor nem lett volna lehetőség egyáltalán ezen mozgalmaknak a térhódítására. 

Szóval olyan szintű támadás van a hagyományos értékek ellen, hogy kényszeredettségből az ember folyamatosan védekező és bizony nagyon gyakran támadó álláspontba helyezkedik. Megosztó módon átitatja a hétköznapjainkat, a családok hétköznapjait, és emiatt állandóan résen kell lenni, hogy ne hulljanak szét végérvényesen családok, kapcsolatok. A színpadon viszont mindennek helye van. Az a kérdés, hogy milyen esztétikummal, milyen művészi szinten van ez megfogalmazva.

Én személyesen az aktuálpolitizálást nem szeretem. Nagyon kevés is van a Nemzetiben más színházakhoz képest,

ahol napi politikai dolgokra történő reflektálást tapasztal az ember. Ezen felül egy nyitott intézményt, nagyon nyitott nemzetközi életet csinálunk ahhoz képest, ami Nyugatot jellemzi. Ahhoz a kirekesztő és egygondolatosságú létezéshez, az agresszív el nem fogadáshoz képest mi egy végtelen nyitott intézmény vagyunk, és még a mi magyar kulturális életünk is szabadabb összehasonlítva azzal, ami nyugaton van most.

Ősszel lesz három éve, hogy az SZFE alapítványi fenntartásúvá vált. Milyen reményeket váltott be a modellváltás? Van-e valamiben elmaradásuk?

Nagyon sok reményt beváltott, és rengeteg elmaradásunk van. Az, hogy milyen szintű ugrás történt a munkálkodásunk körülményei, technikai feltételei kapcsán előre, az nem vitatható, az kézzelfogható. A filmkészítéshez kell egy korszerű technikai háttér. Ilyen szempontból, illetve az egyetem működésének rendbetétele szempontjából is óriásit léptünk előre. Tulajdonképpen mostanáig tartott az, hogy rendbe szedjük, és azon követelményeknek megfelelővé tegyük az egyetem működését, amely egy felsőoktatási intézmény elé állíttatik. Ez a része rendben van. Hatalmas nagy lépés lesz egy fantasztikus CGI-berendezés beüzemelése, amivel egyedülállóak leszünk Európában. Ezzel a korszerű filmes oktatás szempontjából monopolhelyzetbe kerülünk, nemcsak itt a környező országokban, hanem egész Európában. Tehát úton vagyunk és ez a folyamat nem fog leállni.

Ami magát a működést belül illeti,

sajnos még feszül szét és szakad szét az egyetem.

Vannak a korábbi osztályoknak a tanárai, vezetői és korábbi osztályok, akik aktívan részt vettek a modellváltás elleni tüntetésekben. Ugyanakkor vannak azok az osztályok, amelyeket már mi vettünk föl. Ezek más intonációval létező közösségek.

A nagy dolog az, hogy egyáltalán egymás mellett tudunk létezni. De ha azt kérdi, hogy az az atmoszféra, az a lelkület, az a hangulat van-e az egyetemen, amiről én úgy vizionálok, meg ábrándozom, az még nincsen. Nem is tudom, hogy mennyi idő kell elteljék, hogy legyen, ez egy hosszabb folyamat. 

Akkor itt van hiányérzet. 

Itt nagyon nagy hiányérzet van és nagyon-nagyon sokat kell tenni érte. Komoly munkát kell még elvégeznünk. Szakmai szempontból viszont egy sor változás történt. A nemzetköziség felé nyitás összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékű, mint korábban volt. Bezártság jellemezte korábban az intézményt, és nem is akart tulajdonképpen kommunikálni. Ez inkább szándék kérdése, mintsem anyagi.

Beregszászban hárommillió forintból csináltam évente színházat,

és a második évben nemzetközi Startker Fesztivált szerveztem. Itt említeném meg, hogy most fog megvalósulni a tizenkét egyetem részvételével, tizenkét nyelven megszólaló Madách-projekt. Az Ember tragédiáját fogjuk előadni a Hajógyári-szigeten. Európa számos pontjáról jönnek diákok és szakemberek, sőt még egy kanadai iskola is jön, amire nem volt példa az elmúlt tíz évben. 

Anatolij Vaszilijev után Aleksandar Popovski is az egyetemen fog tanítani, akinek a Mester és Margarita, illetve a Don Juan rendezését sokan láthatták a Nemzeti Színházban… 

Sajnos Vasziljevvel a háború miatt a történet most ideiglenesen fagyasztva van, de nagyon örülök Tompa Gábornak, hogy itt van. Aleksandar Popovski egy európai név. Biztos vagyok benne, hogy az általa vezetett rendezői osztály diákjai nagyon sokat fognak kapni. Egyből nemzetközi kontextusba helyeződnek azzal, hogy ő szerte Európában rendez, és

ahogy megbeszéltük, viszi majd a diákjait magával,

és látnak, hallanak, tapasztalnak. Ezzel gazdagszik a magyar színházi kultúra is. Az erre adott visszajelzések, ebből fakadó sikerek lesznek a mérvadók.  

Milyen külföldi szakembert terveznek még az SZFE-hez szerződtetni?

Vannak terveink és az előbb elmondottak miatt azt mondom, hogy utolsó pillanatig húzzuk, halasztjuk a nevek megnevezését, mert az a tapasztalásunk, hogy

abban a pillanatban, amikor megnevezünk valakit, azonnal elkezdik bombázni, hogy ne jöjjön ide.

Egyébként filmes téren is készülünk egy komoly bejelentéssel, de ezt még meghagyom titoknak.

Korábban sérelmezték a jobboldali kollégák hiányát az egyetem tanárstábjából. Mit szólnak a diákok az új oktatókhoz?

Sajnos az egyetemet elhagyó tanárok miatt hirtelen kellett föltölteni a tanári állományt. Nem volt idő arra, hogy kipróbáljunk tanárokat, hogy természetes úton váljanak oktatókká, osztályvezető tanárokká. Ebből adódóan vannak telitalálatok, vannak kevésbé jó találatok. Kommunikálunk a diáksággal, ezeket a visszajelzéseket folyamatosan monitorozzuk és megpróbáljuk korrigálni a helyzetet, ahol szükséges.

Hol szerepel az oktatás a mostani tevékenységei, elfoglaltságai között? 

Nem szoktam különbséget tenni, amikor egyetemi napom van, mert akkor az oktatás a legfontosabb. Ma egy órától nagyjából, egészen késő estig részint tanítok, részint tanítványomnak a vizsgáját vagy önálló munkáját nézem. Az egész délutánom, estém az oktatásról szól. Úgy érzem egyre inkább ez kezd eluralkodni bennem. Nagyon jól érzem magam a diákok között, és nagyon szívesen tanítok. Ez így volt régen is, és ha a Jóisten nekem hosszabb utat vagy több lehetőségét ad,

akkor biztos, hogy a Nemzeti Színház utáni életem nagyrészt a tanításról fog szólni.

Az előbb is említette a fejlődő nemzetközi kapcsolatokat. A nemzetközi előretörést nem akasztja meg az Európai Parlament kulturális bizottságával való fagyos hangulat? Sikerült ebben változást elérni?

Semmilyen változás nincsen ebben. Itt a józan ész és szakmaiság dominál vagy kell, hogy domináljon.

Hatalmas erők működnek a háttérben, hogy ezen nemzetközi kapcsolataink nehezebben épüljenek ki.

Voltak a Madách-projekt kiépítése, szervezése kapcsán is komoly kudarcaink, nagyon fájó dolgok.  Egy angol iskola, nem nevezem meg direkt, akikkel már részletekbe menően letisztáztunk mindent, egyszer csak azt mondta, hogy mégse jön, és akkor kiderült, hogy politikai okok miatt nem jön, mert jelzéseket kapott. Csehországból sem sikerült például iskolát hozni a prágai színhez.

Amikor a másfél évvel ezelőtti Madách Nemzetközi Színházi Találkozót(MITEM) szerveztük, pont friss volt az „SZFE dolog”, és az ide meghívott színházak két-három levelet kaptak Berlinből, hogy ne jöjjenek ide hozzánk.

Ez az ellenpropaganda most is zajlik, most is megy.

Ugyanakkor részint pont a MITEM-nek köszönhetően az ideérkező színházi emberek azt tapasztalták meg, hogy nagyon komoly szakmai háttérrel működik ez a történet, és nagyon szabadon lehet létezni. Itt nem bántunk senkit. Egy olyan hely Európában, ahol még szabadon véleményt nyilváníthatsz és vitatkozhatsz. Nincsen előírva semmi. Nincsenek preferált témák, mint Hollywoodban, és nem is lesznek, mert ez téboly, ez elpusztítja magát a művészetet, és olyan igazodási kényszert plántál bele az alkotókba, ami megöli az alkotást. 

Mintegy 58 ország 400 társulata érkezik hazánkba a Színházi Olimpia alkalmából. Az SZFE hallgatói, a Madách Projekt keretében, tucatnyi színiiskola hallgatóival fognak előadni egy-egy színt a Tragédiából. Milyen visszajelzések érkeztek a hallgatók részéről? Teherként vagy lehetőségként élik meg?  

Azt tudom mondani, hogy ekkora volumenű színházi esemény Magyarországon még nem volt.

Most ez a világ legjelentősebb színházi eseménye ebben az évben,

 a résztvevő országok és társulatok száma magáért beszél. Mindenféle csodával, különlegességgel érkeznek a világ különböző pontjairól, ezt nem lehet nem lehetőségként megélni. Van egy nagyon szigorú rendje az egyetemnek. A próbák szentek, a vizsgákra való készülés az abszolút prioritást élvez. Pont erről próbálom győzködni a tanárokat, hogy kicsit úgy gondolják át ezt az elkövetkező három hónapot, hogy legyen a diákoknak ideje nézni, látni, tapasztalni, mesterkurzusokra eljönni, mert ilyen sűrítetten, ilyen koncentráltan nem fogják ezeket az élményeket átélni az elkövetkező években, évtizedben.

A Nemzeti Színházban már történelme, szinte hagyománya van a Tragédia feldolgozásának, ön is többször színpadra állította. Honnan jött az ötlet, hogy a Tragédiát egy ilyen rendhagyó előadásban valósítsa meg? Milyen várakozásokkal áll az előadás előtt?

Világviszonylatban a tíz legizgalmasabb szöveg közé sorolom a Tragédiát, és mindig elmondom, hogy rettentő mód büszkének kell lenni, hogy ezt egy magyar ember írta. Rendkívül inspiráló egy csoda, és ahányszor újra hozzá fordul az ember, annyiszor fedezi fel újra és talál benne izgalmat, és kicsit magát újraértelmezi minden egyes alkalommal. Huszti Péter rektorsága idején volt egy olyan Madách-ünneplés, amikor is meghívott több külföldi egyetemet, amelyek előadtak egy-egy részletet a saját nyelvükön a Tragédiából. Mi még akkor beregszászi diákként, a beregszászi csapattal is előadtuk a római színt. Ez úgy ott volt bennem, mint élmény. Akkor elkezdtem gondolkozni, hogyan lehetne ezt egy másik dimenzióba emelni. Jött is az ötlet, amin nem kellett sokat morfondírozni,

hogy mi volna, ha az egyes színeket azon nemzetek diákjai adnák elő, amely nemzetekről szól.

Ez majdnem teljesen sikerül. Sajnos a prágai színt nem csehek fogják előadni, hanem románok és szerbek, de azon túl még az egyiptomi színre is jön egyiptomi iskola, és a bizánci színt meg törökök fogják előadni. Mintegy 200 diák, 160 külföldi diák, erre nem volt példa még Európában sem. Ez egy olyan találkozó lesz, ahol lehetőség nyílik barátokra találni azalatt a 12-13 nap alatt. Három napig megmutatjuk egymásnak, hogy mit készítettünk a Tragédiából az Eiffel-bázisban, és aztán kiköltözünk a Hajógyári-szigetre, és tíz nagyon kemény nap alatt összegyűrjük ezt valamivé. Ahol is a londoni színt úgy fogjuk előadni, hogy az összes nyelv jelen lesz.

Meglátjuk, mi sikeredik ki belőle, de maga a tény, hogy együtt leszünk, az messze túlmutat az előadáson. Egy olyan világban, amikor minden arról szól, hogy szakadunk és kapcsolatok romlanak meg, hidak robbannak föl, ötszázszoros erővel kell ragaszkodni a meglévőkhöz, és újak kialakításán kell munkálkodni,

jelezve, hogy ez a normális élet.

1923-ban, Madách születésének 100. évfordulóján nagyszabású színházi ünnep volt, itthon és határon túl. Mit gondol, tud-e az idei megemlékezés, illetve az ezzel összefüggő MITEM és az Olimpia hasonló tömegeket megmozgatni, kulturális pezsgést előidézni?

Azt tudom mondani, hogy mindent elkövetünk ennek érdekében. Már maga az az ötlet magával hozza a fellendülést. Hiszen kimozdulunk a Nemzeti Színházból, kimozdulunk Budapestről. A korábbi Olimpiákon nem volt ilyen szinten jellemző, hogy ennyire szétterítette az egész országra. Sőt azon ötlet alapján, hogy a magyar színházak meghívhatnak egy külföldi színházat bárhonnan a világból és egyet külhoni területekről, szinte minden külhoni területen működő színház valamilyen formán érintett. Tehát az egész magyar nyelvterület érintve van, és

határozott szándékom volt, hogy az egész színházi élet keresztmetszete legyen jelen.

Egyrészt nemcsak prózai színház, hanem tánc, cirkuszművészet, bábművészet, másrészt pedig a Pajtaszínháztól, a falusi színjátszóktól kezdve az amatőrökön, diákokon át a legjelentősebb európai diákfesztiválig minden szegmense a színházcsinálóknak. A színházért szenvedélyesen rajongók nagy ünnep lesz ez, és így értelemszerűen a közönségre is kihat majd. Én bízom benne, hogy nagy ünnep lesz.

Az ukrán társulatoknál a háború miatt lelassult a színházi élet. Ettől függetlenül a szervező stábbal fenntartják annak lehetőségét, hogy részt tudnak majd venni ők is az Olimpián. Tudnak valami jó hírrel szolgálni ez ügyben?

Abszolút. Tehát igazából nem állt meg a színházi élet, mert ahol tehetik, ott próbálnak és játszanak, sőt még bemutatókat is hoznak létre. Még a mi kis beregszászi társulatunkkal is megcsináltuk itt Gogoltól a Háztűznézőt. Fantasztikus telt házak előtt játsszák,

kabátokban, sapkában ülnek az emberek a hideg termekben és nézik az előadást, egyszerre megrázó és szívmelengető.

Az Ukrán Nemzeti Színház két előadással és egy koncerttel érkezik. Az Olimpia első etapjának lezárásaként június 24-én a Margitszigeten egy ifjú ukrán rendező titán, Ivan Urickij viszi színpadra a Szentivánéji álmot. Ennek is nagyon-nagyon örülök. Ez is túlmutat magán a színházi eseményen, ennek is szimbolikus és nagyon komoly gesztusértéke van. 

Az orosz társulatokkal kapcsolatban mi a legújabb információja?

Sajnos oroszok nincsenek, csak a szervezőbizottság egyik tagja, Valerij Fokin, akinek itt volt bemutatója. A Nemzetibe el fog jönni, filmvetítése is lesz az Uránia Filmszínházban egy beszélgetéssel egybekötve. Többek között az ő józan gondolkodása, gondolatai mentén és instrukciója alapján döntöttünk úgy, hogy hagyjuk ezt most, ne jöjjenek orosz társulatok, és ne tegyük kockára az olimpia megrendezését,

mert rendkívül fontos, hogy ez az esemény most megtörténjék.

Így most orosz színházakat annak ellenére sem hívtunk, hogy még mindig az orosz színházi élet az egyik leggazdagabb vagy a legerősebb a világon, ha nem a legerősebb.

Kiemelt turisztikai fontosságot tulajdonítanak neki, de hadd provokáljam: eljönnek majd annyian rá, mint egy átlagos focimeccsre?

Nézze, 750 előadásnak a nézőszáma egy nagyon komoly szám lesz. De ha már sport, ezt mindig elmondom párhuzamban. Egy ilyen nehéz európai és világhelyzetben

mi rendezzük az év egyik legjelentősebb kulturális, de mindenképpen legjelentősebb színházi eseményét,

és tőlünk itt 500 méterre, meg egy hónapra a mi rendezvényünk után a világ legjelentősebb sporteseménye az atlétikai vb lesz. Tényleg nagy dolog ez.

Említette, hogy a szabad véleménynyilvánítás és a sokszínűség fundamentumai adják a MITEM alappilléreit. Tavaly két litván előadás is politikai üzenet megfogalmazásával hökkentette meg a közönséget. Idén is lehet számítani hasonló performanszra? Hiszen a háború és az indulatok koránt sem csitultak.

Biztos lesz. Amióta van, minden évben van valami. Úgyhogy mi itten fogadásokat csinálunk, látva a felhozatalt, hogy mely színház fog majd minket megpróbálni megtanítani élni,

vagy mely nemzet fiai mondják majd el nekünk a tutit.

Amikor a litván, nagyon híres rendezőnek, Oskaras Korsunovasnak föltettem azt a kérdést, hogy én a ti nemzeti színházatok színpadán el tudnám-e mondani pont az ellenkezőjét annak, amit te mondasz, akkor nagyon-nagyon zavarba jött. Mondom, ugye tudod, hogyha nyugatra megyünk, sehol a trenddel ellentétes gondolatokat nem tudok megfogalmazni. Átmész a határon, és már nem lehet jelen a keresztény konzervatív gondolat kulturális, művészeti alkotások formájában. Van egy világhírű, román származású drámaíró, aki kint él Párizsban. Ő írt vagy három-négy évvel ezelőtt, pont az Avignoni Fesztivál kapcsán egy cikket, amiben leírja döbbenten, ő, aki a nyugati, európai liberális kultúra nagy rajongója, hogy egyszerűen katasztrófa felé megyünk, érdektelenné válnak az ilyen szinten kilúgozott fesztiváljaink és kulturális rendezvényeink. Azt mondja, hogy ez az út sehova sem vezet, nem lehet ilyen formában létezni. 

A beszélgetés elején a polarizáltságról is ejtettünk néhány szót. A Katona, illetve az Örkény nem fogadta el a felkérést az Olimpiára.

A Radnóti és a Trafó sem.

Miért?

Nézze, mindent megcsináltam, hogy elfogadják.

Még azt a görög példát is felhoztam, hogy az Olimpia idején letették a fegyvert,

a spártaiak meg a görögök pedig aztán ölték egymást és évszázados sérelmekkel létezve élték hétköznapjaikat, de tudták, hogy az Olimpia az fontos, és lerakták arra az időre a fegyvert. Én ezt is elmondtam, hogy senki nem mondja meg, senki nem szól bele abba, hogy milyen színházat hívnak magukhoz külföldről, senki. Mindenki olyan tartalmú előadást hoz, ami a szívéhez közel áll, és ami számára fontos.

Nem akartak részt venni, de én ezzel nem tudok foglalkozni, mert a magyar színházi szakma 98% százaléka valamilyen formában érintett. Ezt a három színházat, egy befogadó helyet leszámítva még az alternatív világból is érkeznek. Egy sor táncszínház, a Bethlen, a Jurányi, komoly színházi alkotók csinálnak programot. Ők is tanúsíthatják, hogy semmiben nem voltak korlátozva. Ez így jó, ez így csodálatos.

 

Fotók: Mátrai Dávid / Mandiner

Összesen 30 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Lőrinc51
2023. április 16. 18:22
Nekem nagyon tetszenek Vidnyánszky Attila rendezései. Azt hiszem, hogy a fiatalok sokat tanulhatnak tőle.
Menhetten
2023. április 16. 08:30
Alföldi rendezésére sorban állók.. https://scontent.fbud4-1.fna.fbcdn.net/v/t39.30808-6/341765881_5652812881485497_980194106503850366_n.jpg?_nc_cat=106&ccb=1-7&_nc_sid=730e14&_nc_ohc=_WWiEJHuvFAAX_ADBmz&_nc_ht=scontent.fbud4-1.fna&oh=00_AfAwWLHZ4CTJ4KAMM8f8XvdzCc72yXS81o-Y7wSlZmKvPA&oe=644078DF
BartSimpson
2023. április 15. 14:40
Miért nem mész haza a picsába Attila?
Namond
2023. április 15. 13:32
A HITELTELEN Vidnyánszky Attila, takarodjon vissza Kárpátaljára!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!