Akikért a harang szól – a Don-kanyar tragédiája

2023. január 12. 06:51

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indult meg a Vörös Hadsereg nagy erejű támadása a Don-kanyarban, melynek következménye a magyar királyi 2. honvéd hadsereg tragédiája lett.

2023. január 12. 06:51
null

Gali Máté történész írása a Mandiner hetilapban

 

Az 1939-ben kirobbant második világháború során az európai hegemónia, valamint a keleti német úgynevezett élettér megteremtésére Adolf Hitler nemzetiszocialista kancellár 1941. június 22-én hadjáratot indított a Szovjetunió ellen. Az offenzíva kezdetben rendkívüli gyorsasággal és eredményességgel haladt, mígnem decemberben Moszkva előterében a német haderő elszenvedte az első nagyobb vereségét. Ettől fogva mindinkább felértékelődtek Berlin szemében a fegyvertárs országok gazdasági és katonai erőforrásai, köztük az 1941 júniusa óta a tengelyhatalmak oldalán hadban álló Magyarországé is.

1942 januárjában ezért előbb Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, majd Wilhelm Keitel tábornagy, a véderő-főparancsnokság (Oberkommando der Wehrmacht) főnöke is Budapestre érkezett,

hogy a honi politikai és katonai elit tagjait rászorítsa a Magyar Királyi Honvédség minél nagyobb mérvű keleti hadszíntéri jelenlétére.

A magyar vezetők, mint Bárdossy László miniszterelnök, illetve Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke ennek teljesítésétől vonakodtak, mivel a feszült magyar–román viszony miatt arra törekedtek, hogy a rendelkezésre álló haderő nagyobbik része a szovjetunióbéli hadműveletektől távol maradjon. Végül azonban amellett foglaltak állást, hogy a német követelések elutasítása az 1938 és 1941 közti részleges revíziós sikerek eredményeit veszélyeztetné (a Felvidék déli részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és -Partiumot, továbbá a Bácskát, a Nyugat-Bánságot, a Muraközt és a baranyai háromszöget sikerült négy lépcsőben visszaszerezni), ezért szükség lesz a megegyezésre.

Katonasír és kilőtt tehergépkocsi valahol Ukrajnában a második világháború idején <br> Fotó: Fortepan / adományozó: Berkó Pál
Katonasír és kilőtt tehergépkocsi valahol Ukrajnában a második világháború idején
Fotó: Fortepan / adományozó: Berkó Pál

 

A németek eleinte jóformán a teljes honvédség frontra küldését akarták, de a tárgyalások során sikerült elérnünk, hogy 1942. április 11-én „csak” kilenc könnyű hadosztály, továbbá egy páncéloshadosztály és egy repülőcsoport, az élelmezési létszám szerint 207 500 fő indult útnak, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt.

Ez a seregtest volt a magyar királyi 2. honvéd hadsereg, melyet a köznyelv 2. magyar hadseregként emleget.

E hadseregről az 1945 után a hatalmat fokozatosan magához ragadó államszocialista rendszer emlékezetpolitikája számos valótlanságot terjesztett, melyek közül több mindmáig szívósan él a közgondolkodásunkban. Például hogy ezeket a katonákat „meghalni küldték” a Szovjetunióba, aminek alátámasztására hivatkoztak arra is, hogy a honvédeket „szándékosan” elégtelen módon szerelték fel.

Ezekkel szemben szükséges felhívnunk a figyelmet arra, hogy Szombathelyi Ferenc már a kezdetekkor utasításba adta: „A drága magyar vérrel takarékoskodni kell, ezt minden magyar parancsnoknak kötelességévé teszem.” A katonákat pedig magyar viszonylatban a lehető legjobban szerelték fel, mivel az itthon rendelkezésre álló fegyvermennyiség csaknem felét megkapták, a honvédség összes egységétől egyenlően elvont anyagból.

Mindemellett fontos kiemelnünk, hogy

a magyar erők felszereltsége még így is elmaradt a németekétől és a szovjetekétől,

hiszen e hadsereget nem is a nagyhatalmak egymás ellen vívott totális háborújára készítették fel eredetileg, hanem a revízió jegyében a szomszédos államokkal szembeni harcra. Mindezen felül Berlin ígéretet tett arra, hogy kiegészítéseket küld a tartalékaiból, ám azok többnyire nem jó minőségű német, hanem zsákmányolt csehszlovák, belga és francia fegyverek voltak.

Magyar hősi temető az ukrajnai Vinnicjában 1942-ben <br> Fotó: Fortepan / adományozó: Kiss Endre
Magyar hősi temető az ukrajnai Vinnicjában 1942-ben
Fotó: Fortepan / adományozó: Kiss Endre

 

A magyar hadvezetés azzal számolt, hogy a katonák alapvetően megszálló tevékenységet fognak ellátni a frontvonalak mögött.

Jány csak 1942. május 17-én Hitler főhadiszállásán szembesült azzal, hogy valójában támadó feladatokban kell majd részt venniük

a német Dél Hadseregcsoport nyári hadműveleteiben. Ennek okán a honvédek, valamint a fegyver nélküli, munkával teljesített katonai szolgálatban álló munka­szolgálatosok júliusra értek a Donhoz, ahol szeptemberig kemény hídfőcsatákat folytattak az ellenséggel. Ezt követően azonban a német előrenyomulás lelassult, majd elakadt, a szovjetek pedig szilárd védelemre rendezkedtek be a Don túlpartján, így hadműveleti szünet állt be, amit a 2. hadsereg erőtartalékolásra, illetőleg a téli védelemre való felkészülésre igyekezett fordítani.

A hadműveleti szünet 1943. január 12-éig, a Vörös Hadsereg nagy erejű támadásáig tartott. A szovjetek terve az volt, hogy Sztálingrád térségében körbezárják és felszámolják a Volga és a Don között összevont német erőket, valamint a fegyvertárs országok csapatait.

A folyamatosan üzemanyag-, fegyver- és lőszerhiánytól szenvedő, nem megfelelően élelmezett magyar katonák azonban még elégséges páncélelhárítást és nagyobb műszaki akadályokat nélkülözve is

képesek voltak több ponton napokig kitartani a létszámát és felszereltségét tekintve egyaránt túlerőben lévő ellenséggel szemben.

A támadók egy-két nap leforgása alatt számos állásukban felszámolták a védelmet, a magyar vonalak mégsem szakadtak szét teljesen, így – szemben például a Sztálingrádnál katlanba zárt 6. német hadsereggel – a szovjetek nem is tudták elérni a legfőbb hadműveleti céljukat: a 2. hadsereg teljes bekerítését és megsemmisítését. A honvédek helytállását mutatja, hogy a Don urivi hídfőjéből támadó 132 szovjet harckocsiból 83 semmisült meg az offenzíva első három napja során.

A magyar védelem végül két hét alatt bomlott fel a kétszáz kilométer hosszú arcvonalon. Az állásokból való vissza­vonulás a szovjet támadás erősségétől függően lehetett rendezett és fejvesztett is. Általános problémát jelentett a szállítóeszközök hiánya, és még a lóállomány jelentős része is a front mögötti lóteleltető állomásokon pihent, ezért a nehézfegyverzet és a tüzérség döntő többségét hátra kellett hagyni.

A honvédek túlnyomórészt gyalog vonultak vissza, szálláslehetőség nélkül a dermesztő fagyban.

Utóbbiról Lajtos Árpád, aki a 2. hadsereg hadműveleti osztályán volt vezérkari százados, fanyar humorral úgy emlékezett meg, hogy mínusz húsz fok alatt már nincs igazán jelentősége annak, hogy milyen alacsony a hőmérséklet, mert csupán annyi a kérdés, hogy öt percen belül törik le az ember füle, vagy netán tíz perc múlva…

A Don-kanyarról nagymonográfiát jegyző kiváló hadtörté­nész, Szabó Péter adatai alapján a teljes keleti hadművelet ideje alatt 250 ezer honvéd és munkaszolgálatos fordult meg a 2. hadseregnél, akik közül

127-128 ezer főre tehető az elesettek, sebesültek vagy fogságba kerültek száma.

 Ez súlyos veszteség, ám a haderő „teljes megsemmisüléséről” nem beszélhetünk, miként arra az államszocialista emlé­kezetpolitika gyakran hivatkozott, és olykor még napjainkban is találkozhatunk ezzel az értékeléssel.

Jány Gusztáv parancsai

Rendezetlenül menekülő katonáit látva Jány Gusztáv az 1943. január 24-én kiadott hadseregparancsában úgy fogalmazott, hogy a „2. magyar hadsereg elvesztette a becsületét”, mivel „nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott”. A vezérezredes már korábban tisztában volt csapatai fegyverzetének és felszereltségének hiányosságaival, ezért 1942 őszén kérte az utánpótlást, valamint az arcvonal rövidítését. Lelkileg felőrlődött abban, hogy az erősítéseket javarészt nem kapta meg, viszont az embereit a végsőkig való kitartásra kellett utasítania. Ezt Hitler 1942 decemberében levélben kérte Horthy Miklós kormányzótól, aki ennek szellemében tájékoztatta Szombathelyi Ferencet, ő pedig Jányt. A tábornok igazi katonaként nem akarta megtagadni a kapott parancsot. Fontos megjegyeznünk, hogy Jány később megismerte katonái derekas harctéri helytállását, amelynek köszönhetően elértek részsikereket, és az eredményes utóvédharcok révén elkerülték a teljes bekerítést. Ekkor a honvédjeit megkövette, és 1943. március 12-én újabb hadseregparancsot bocsátott ki, amelyben már úgy fogalmazott, hogy a magyar királyi 2. honvéd hadsereg „a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot”. Egyúttal pedig leszögezte: „Hódolattal álljunk meg hősi halottaink, sebesülteink ezrei előtt, dicsőség nevüknek, hála és elismerés illesse őket, de azokat is, kiket a Mindenható becsülettel végzett hű kötelességteljesítés után visszavezetett, hogy állják a harcot, míg a végső győzelem órája üt.”

*** 

Fotó: Fortepan / adományozó: Album058
Fotó: Fortepan / adományozó: Album058

***  

Fotó: Fortepan / adományozó: Album058
Fotó: Fortepan / adományozó: Album058

***  

Fotó: Fortepan / adományozó: Album058
Fotó: Fortepan / adományozó: Album058

***

Valahol a Don-kanyarban 1942-ben <br> Fotó: Fortepan / adományozó: Album058
Valahol a Don-kanyarban 1942-ben
Fotó: Fortepan / adományozó: Album058
 

Nyitókép: Fortepan / adományozó: Album058

Összesen 25 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Tommaso
2023. január 13. 12:41
a NEMZETELLENES MAGYAR JOBBOLDAL által (félre)vezetett Magyarország az eddigi összes világháborúban AGRESSSZOR volt. És mindegyikben idegen érdekekért küldött halálban több-százezer magyar katonát. 1914. július 29.-én éjjel két órakor MAGYAR hadihajókon, MAGYAR tisztek parancsára MAGYAR tüzérek lőni kezdték egy másik ország fővárosát, kirobbantva ezzel a világháborút. 1941 nyarán csak 5 nappal később támadtunk meg egy másik országot - szintén indokolatlanul, feleslegesen, és idegen érdekekért, mint a többi náci csatlós.
Armageddon
2023. január 12. 09:27
Nem idegen testként vettünk részt a német szövetségben. A Horthy-korszak magyar politikai vezetőinek meghatározó része a harmincas évektől szónoklataiban, eszmei fejlődésében, nyelvezetében, szó- és fogalomhasználatában ehhez a trendhez idomult, innen merített ihletet, persze nemzeti sajátosságaink megőrzése mellett. Mussoliniről 1936-ban nevezték el az Oktogont, a Körönd 1938-től lett Hitler tér. Nem hálából, hanem már a részleges területi revíziót jelentő bécsi döntések előtt átnevezték őket, amit nehéz lenne merőben a kisállami szervilizmusnak betudni.
kulakman
2023. január 12. 08:49
Igazi hősök , akikről utcákat tereket neveztek volna el - igen Horthyról is- akkor lettek volna ha megtarthattuk volna a visszaszerzett területeket!
szintetikus
2023. január 12. 08:28
Nemrég mondta szántó: Bizony a történelem nem egy „fair játék” Akkor minek keseregni?
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!