Hűségben az erő

Civitas fidelissima. Sopronról már kisiskolásként megtanuljuk, hogy a hűség városa, amelynek polgárai elsöprő többséggel nyilvánították ki 1921-ben, hogy szűkebb pátriájukat Magyarország részeként kívánják látni azután is, és ezzel elérték a trianoni békediktátum módosítását. Velük együtt itt maradhatott nyolc falu is, ámbár közülük csak háromban szereztek többséget a hűséges szavazatok. A leadott voksok két­harmada fejezte ki a – sokszor német anyanyelv ellenére is – magyar szív diadalát, a vágyat és elköteleződést, amit úgy hívunk: hűség a hazához, a gyökerekhez.

A polgári kormány húsz évvel ezelőtt ennek emlékére nyilvánította december tizennegyedik napját a hűség napjává, a méltó történelmi emlékezet mellett egyszersmind korunk szükségére is ráirányítva figyelmünket. S december idusához közeledve minden esztendőben – éppen adventben – felemlegetjük mindezt, emlékezünk, tisztelgünk. De önvizsgálatra hívó kérdést előtte és utána is érdemes feltennünk magunknak – és mikor, ha nem éppen adventben – valahogy ekképpen: éljük-e a hűség napján kívül a hűség napjait is?

Képesek vagyunk-e megmaradni ebben az erényben, belehelyezkedve a néha kevéssé kényelmes, de mindenképpen nagyvonalú állapotba, ami által meghaladhatjuk önmagunkat, és legyőzhetjük a marcangoló sötétséget? Hűségesek vagyunk-e választott hivatásunkhoz, eszményeinkhez, örökségünkhöz? Hűségesek vagyunk-e emberi közösségeinkhez, legelsősorban házastársunkhoz, családunkhoz?