Szent István: szent vagy kegyetlen?

2012. augusztus 22. 14:23

Szilvay Gergely
Mandiner

Balavány György feltalálta a spanyolviaszt, és szerinte szadista testvérgyilkost ünnepelünk államalapítóként.

Balavány György feltalálta a spanyolviaszt az ízlésesen augusztus 20. elé időzített posztjában, amiben arra igyekszik kíméletlenül rámutatni, hogy szadista testvérgyilkost ünnepelünk államalapítóként, nem pedig szentet; valamint hogy Magyarország sosem volt keresztény. Mármint úgy igazán, lélekben. Ugyan a poszt egy dühös, reflektálatlan, durván kattintásvadász, Tóta W. Árpád nyomdokaiban kullogó gondolatkísérlet; de azért vesézzük csak ki a dolgot, hiszen a szerző sokak által osztott gondolatokat tett közzé. Balavány érzésem szerint úgy döntött, ír egy cikket, ami úgy hat az agyra, mint a spotlámpa fénye a szemre, rövid lesz, velős lesz, és minden toposzt beletesz, mintha neki jutnának először eszébe mindezek a kifogások. Balavány felrója – a kedvéért használjunk pécé terminológiát – I. Istvánnak, hogy nem kifejezetten evangéliumi eszközökkel térítette meg a népet. Államot alapítani nehéz békés eszközökkel. Ritkán sikerül, ha egyáltalán. De nézzük, mi igaz abból, amit Balavány István szemére vet, az erőszakos térítés és a válogatott eszközök.

 

*

Koppány Balaványnál mérvadó források szerint bizánci keresztény. Hogy mik ezek a mérvadó források, nem tudom. Kristó Gyula szerint (Magyarország története 895-1301, Osiris, 2007, 89-90. o.) feltehető, hogy Koppány megkeresztelkedett a bizánci rítusban, ám tettei mégis pogány érzelemvilágú emberre következtetnek (sajátos logikai ellentmondás volna állítani, hogy István csak politikai okokból lett keresztény, Koppány pedig hithű bizánci keresztény volt). A szeniorátus és levirátus pogány elve, amelyet Koppány a magáénak tartott a keresztény királyutódlás elsőszülöttségével szemben, nem épp keresztény gondolkodásról tanúskodnak, és Koppány hátországa is de facto pogány volt. Kristó azt is írja, hogy Koppány büntetése – aki egyébként csatában halt meg, nem pedig kivégeztették – a csata tétjével volt arányban. A felnégyelés és a csonkok szétküldése a négy hatalmi központba politikai cselekedet: jelzés a hű alattvalóknak, hogy ura a helyzetnek, és jelzés a még pogányoknak is.

A kitartó pogányok és István-ellenesek talán el lettek volna ájulva, ha a király megbocsát, és nem torol meg semmit; és senki nem gondolta volna azt, hogy ez a gyengekezűség jele, főleg nem a pogányok. Györffy György arra jut Istvánról szóló művében, István szülei és az ő jellemét és a helyzetet elemezve, hogy a felnégyeltetés mögött igazából az ekkor még 17 éves, ifjú házas uralkodó édesanyja, a félpogány amazon, Sarolt állhatott (István király és műve, Gondolat, 1977, 120. o.). Vazul megvakíttatása szintén politikai cselekedet: alkalmatlanná teszik az uralkodásra. A vakíttatást a történészek egy része Gizella királynénak tulajdonítja, azt pedig, hogy a fülébe forró ólmot öntettek, többen kétségbe vonják. Akit élve eltemettek, az Tonuzoba besenyő törzsfő volt, ilyetén módon való kivégzése pedig valószínűsíthetően inkább Gézához köthető.

Györffy arra is felhívja a figyelmet, hogy István tetteit és egyéniségét nem szabad csupán száz és kétszáz évvel később írt művek alapján rekonstruálni. Kézai Simon – akit Balavány idéz – 1280 után írta a krónikáját: nehéz volna azzal vádolni, hogy szemtanú vagy István kortársa volt. Nem vagyok a kulturális relativizmus híve, ami pusztán egy közösség vagy egy időszak mércéivel igazolja a tagok vagy az akkor éltek cselekedeteit. Végső soron a kereszténység is, aminek István a követője volt, időn és téren átívelő, egyetemes természetes törvényről beszél. Vannak örök és változhatatlan, s vannak valamiért változó erkölcsi törvények. De akkoriban tényleg más volt a közmérce, és az emberek ingerküszöbe is máshol volt az ellenfelek kezelését illetően, ahogy a vallásszabadság mai értelmezése sem volt a kor sajátja. Figyelembe veendő – amint Györffy írja –, hogy a megvakíttatás akkoriban jogszokásszámba ment, nem számított kegyetlenségnek.

Hogy Szent István csak politikai okokból lett volna keresztény, nos, ez puszta spekuláció. Vagy mondhatjuk redukcionizmusnak is, ami a kiégett, kiábrándult, esetleg cinikus és nihilista társadalomtudósok sajátja, akik minden megnyilvánulás, lépés mögött vagy politikai, hatalmi játszmát, vagy szociológiai, esetleg pszichológiai okokat vélnek felfedezni. Nos, lehet, hogy Istvánnak politikai okai is voltak, amiért Rómát választotta, de ettől még teljes mértékben lehetett őszintén hívő: politikailag is motivált választása egybeeshetett meggyőződésével. Király volt, korabeli politikus, talán szabadkeresztény közösséget kellett volna alapítania? A szentektől elvárunk persze egyfajta erkölcsi kiválóságot is, de a szentek sem tökéletesek. Ha csupán az erkölcsi kiválóság lenne a mérce, sokakat szentté lehetne avatni. A mérce azonban az avató egyház számára az illető istenkapcsolata, ezért nem fog az egyház soha szentté avatni hindu fakírokat.

Györffy könyvének egy fejezetében István egyéniségét jellemzi (122-), éppen a szentség és kegyetlenség feszültségének tükrében. Miután mérlegeli az államalapítás, rendteremtés elkerülhetetlen keménykezűségét, rámutat: Thietmar merseburgi püspök – aki, s ez adja meg szavai súlyát, mindenkit igen szigorú mércével mért, s több kortárs királyról feljegyezte, hogy miként kegyetlenkedett – az ifjú Istvánról azt írta, hogy az visszaküldte Gyulának a feleségét a fogságból, és ő sosem hallott még senkiről, aki így kímélte volna a legyőzöttet. A hazánkba érkező német oklevélfogalmazók is azt írják Istvánról, hogy kegyes és jámbor, ott, ahol más uralkodókról azt szokták írni, hogy legyőzhetetlen, legdicsőbb. Azt is feljegyzik róla, hogy görög szövetségeseivel ellentétben távol tartotta magát a győzelmek utáni fosztogatásoktól. Thietmar és Leodvin a keresztény normákat a hadjáratokban is érvényesíteni igyekvő uralkodóról ír.  A források, legendák és kortársak vallomásainak elemzésével Györffy arra jut, hogy érett férfikorában Istvánból hiányzott mindkét szélsőség, a kegyetlenkedés és a vallási vakbuzgóság. Nem volt csodatevő szent, de könyörtelen ítélkező sem. Védekezett, ha a keresztény monarchia kiépítésében gátolták vagy nekitámadtak, de igyekezett könyörületes lenni ellenfeleivel. Ha a keménykezű, szigorú és néha kegyetlenkedő királyt említjük, akkor erre is ki kell térnünk. Törvényeiben ugyan tükröződik a szemet szemért elve, de számos olyan, kegyetlenebb intézkedést kihagy belőlük, amely sok más ország korabeli törvényeiben szerepel, sőt, erős jogi védelmet nyújt, például a nőknek.

Számos szent van, akik csak életük egy bizonyos szakaszában, esetleg a végén lettek szentek. Ennek közkeletű igazolása a Bibliában az, amikor a szőlősgazda meginti a napszámost, aki reggel óta dolgozik neki, amiért az kifogásolja, hogy akit este vettek fel, az is ugyanannyit kap, mint ő. Az öreg István pedig – ha hihetünk Györffy Györgynek – élete vége felé egyre inkább a vallási jámborság felé fordult. A szentté válás folyamat, a szent élet nem állapot. (A csupán politikai alapú szentté avatásról annyit: Róma nem fogadott el minden csodaként tálalt eseményt, jó időbe telt, mire akadt olyan csoda, ami a pápaság kritikus szemének is megfelelt; Györffy 1977, 384-). Szentté csak azt avat az egyház, akinek már kialakult a tisztelete, így aztán nehéz volna feltételezni, hogy a magyarok jóval halála után megvetették Istvánt, és nem voltak keresztények.

*

A kereszténységhez nem csak a tökéletességre való törekvés tartozik hozzá, hanem a világ és önmagunk tökéletlenségének derűs elfogadása is. Ha tetszik, egyfajta nagyvonalúság a világ és az emberek szidása helyett. Az eretnekmozgalmak története például a túlzott szigorúság, a megbocsátás nélküli tökéletességmánia és a puszta perfekcionizmus története. Annak a lenyomata, hogy vannak, akik nehezen viselik, hogy nincs tökéletes közösség a Földön. Ilyenkor jönnek a „képmutató keresztényekre” vonatkozó, dohogó megjegyzések, mintha a kereszténység nem a bűnösök vallásának tartaná magát, mintha az egyház nem deklaráltan a bűnösök egyháza lenne. Mit is mondott Pál Feri annak idején a Mandinernek? „Az ilyen kijelentésekben felfedezhető egy gyermeki vágy is, hogy talán létezik a Földön egy olyan közösség vagy társaság vagy egyház, ahol tényleg minden szép és jó, tökéletes. Ez a gyermeki vágy naivitás. De azért, mert egy közösség nem tökéletes, mivel nem is tud az lenni, ezért ez nem ellenérv arra nézve, hogy törekedjünk igaz emberré válni.”

A tiszták köztársasága sosem él sokáig. Akik Róma, Bizánc vagy más felekezet farizeus, keresztényietlen mivolta miatt elégedetlenkednek, majd új, a gyökerekhez, az igazi kereszténységhez visszatérő közösséget alapítanak, esetleg pusztulásra ítélnek korrupt államokat, idővel csalódnak. Eljön a viszályok ideje, valakit árulónak, megalkuvónak kiáltanak ki, vagy egy idő után túlzott konformizmussal vádolják az új vezetőket, és jön az újabb kivonulás, még újabb közösség alapítása. A tiszták köztársasága sosem akar tudomást venni az ember természetéről. A szerzetesközösségek többnyire valóban szívvel-lélekkel elkötelezett embereket tömörítenek, akik komolyan feltették az életüket valamire, pontosabban valakire. Ha valahol, akkor egy kis, elkötelezett szerzetesközösségben valóban meg kellene valósulnia a Civitas Deinek, gondolhatnánk. Ott mindenki szeret mindenkit, mindenki önfeláldozó. De nem. A legkiválóbb szerzetesközösségeknek is megvannak a maguk belső vitái, személyes szimpátiái és antipátiái. Időnként egy-egy szerzetescsoport elszakad, kivonul, és meghirdeti az alapító eszméihez való visszatérést: ciszterek, minoriták, obszervánsok...

Le lehet farizeusozni valakit azért, mert kereszténynek mondja magát, de közben sunyi, agresszív, lusta, kapzsi, vagy nagyképű, akármilyen elviselhetetlen tulajdonsága van, de a kereszténység nem a rossz tulajdonságoktól és bűnöktől való mentességet jelenti. A legnagyobb szentek pedig épp a tökéletesség útján való előrehaladásuk miatt voltak sokszor nehezen elviselhető emberek. A betegeknek kell az orvos, nem az egészségeseknek, ahogy a neves alapító mondotta volt. Horribile dictu, még ha ilyen szempontból élethazugságban leledzett is, én még Vito Corleonénak is elhiszem, hogy a keresztelés nem puszta formalitás volt a számára.

Akárhogy is történt az államalapítás, akármennyire is rá voltak kényszerítve a magyarok a kereszténységre, és lettek volna szívük szerint továbbra is kurultajosok (lásd a Vata-féle lázadást), semmi okunk nincs kétségbe vonni, hogy a következő évszázadok magyarjai keresztényekké váltak, őszintén. Ha valaki azzal dobálózik, hogy az ország évszázadokon át csak hivatalosan volt keresztény, és nem bizonyítható, hogy a lakói „őszintén” azok lettek volna, nos, arra csak azt tudom mondani: a „keresztényietlenségre” még kevesebb bizonyíték van. Sajnos a középkorban nem készültek reprezentatív közvélemény-kutatások, így nehéz megmondanunk, mi is volt az emberek szíve mélyén. De tudjuk, hogy az emberek többsége gyakorolta a vallását.

Balavány még arra is kitér: a kegyes Intelmeket, a középkori királytükrök egyik kiemelkedő alkotását nem István írta, hanem feltehetően Asztrik apát. Nos, annak, hogy nem biztos, hogy az Intelmeket István írta, nincs nagy újdonságereje, ez történelmi közhely. Pont annyira meglepő, mint hogy Orbánnak, Ádernak, Lázárnak, Putyinnak, Obamának is van beszédírója. A pápa sem egyedül írja az enciklikáit, mégis az ő neve alatt jelennek meg. Mindazonáltal az sem valószínű, hogy István nem adott útmutatásokat a szerzőnek. Az általam hirtelenjében átnézett egyetemi irodalom nem, csak a Wikipédia vonatkozó szócikke emlegeti Asztrikot lehetséges szerzőként. Kristó Gyulának a középkori magyar történetírásról szóló kötete (Magyar historiográfia I., Osiris, 2002, 26. o.) annyit mond, hogy Imrét „apja uralomra készítette fel, ezért írta, illetve íratta meg a neki szóló Intelmeket”. Az ugyancsak az Osiris által, 2004-ben kiadott szöveggyűjtemény, az Árpád-kori legendák és intelmek jegyzeteiben azt írják, hogy a királytükör szerzője ismeretlen, bár számba vették lehetséges szerzőként Istvánt, Gellért püspököt, mint Imre nevelőjét, s egy bizonyos Thancmar korveyi bencés szerzetest is (189. o.).

*

Balavány György a végén bónuszként odatolja a tűzijáték-ekézést, á la inkubátorok. Merthogy visszatetsző a tűzijáték egy országban, ahol százezer számra élnek éhező gyermekek. Balavány, ha jól tudjuk, grasroots-keresztény, sola scriptura, úgyhogy fel is hívnánk a figyelmét arra, hogy az ókori Kánaán sem volt épp egy jóléti állam. Mégis méregdrága kenetekkel kenegetik Jézus fejét és lábát Betániában (Mk 14, 3-9, Mt 26, 6-12, Jn 02, 1-11). Támad is némi méltatlankodás: nem pazarlás ez? Ezt az olajat el lehetett volna adni több mint háromszáz dénárért, és odaadni a szegényeknek. Jézus viszont azt kérdezi: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem. Szegények ugyanis mindig lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek.”  Máshol meg azt mondja, hogy nem böjtölünk, amíg velünk van a vőlegény. Azaz ideje van a munkának és ideje az ünneplésnek.

Az a szigorú, puritán hozzáállás, hogy amíg vannak éhezők, addig senki ne ünnepeljen, mert abból a pénzből mennyi embernek lehetne segíteni, nos, embertelen: az embernek szüksége van ünneplésre. Az ünneplés legmagasabb értelemben a mennyország kapujának résre nyitása. Balavány sosem vesz karácsonyfát, hanem odaadja az árát egy kéregetőnek? Ajándékot sem vesz, annak az árát is jótékonysági célokra költ? A balaványi logika alapján ünnepelni csak akkor lehetne, ha eljött az örök béke, az örök evilági jólét. Az meg nem jön el soha.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://kereszteny.mandiner.hu/trackback/3880