Ha a kultúra szóba kerül, a jobboldal belesír a kiömlött tejbe: nem jól van ez így, bezzeg a baloldal!

2023. augusztus 12. 08:57

A görcsölés oka az, hogy (tisztelet a kivételnek, mert azért akad ilyen) szórakoztatás helyett nevelni akar a jobboldal. Vagyis pont a balosok sikertelen receptjét venné át.

2023. augusztus 12. 08:57
null
Megadja Gábor
Megadja Gábor

(Nyitókép: képernyőfotó Schilling Árpád Tanítani akarok! című videójából)

Ami a jobboldali konjunktúrát illeti, annak kulturális dimenziójában is a politika ért el sikereket: az emberek jelentős többsége elutasítja az illegális bevándorlást, védendőnek tekinti a keresztény kultúrát és a hagyományos családmodellt, miközben óriási mértékű a radikális baloldal, a liberális NGO-k és az LM-BBQ-lobbi elutasítottsága.

A bevándorlásról és a gyermekvédelemről szóló népszavazások arról tanúskodnak, hogy

az e témákat övező konszenzus szélesebb, mint a Fidesz szavazótábora. Magyarországon ma a radikális baloldal és a szélsőséges liberálisok számítanak szubkultúrának.

Ilyen reakciós konszenzusról nyugati barátaink álmodni sem mernek. Nem véletlenül lett a magyar jobboldali politika sikeres exporttermék.

Tehát ami a politikai és köznapi kultúrát illeti, a jobboldal köszöni, jól van.

Azonban a lakásszínházak, fesztiválfellépők és sikerfilmek területén még – búslakodik a jobboldal – súlyosan le vannak maradva. Hiába a tizenkét éves hatalmi helyzet, zokogja a jobb, a kultúrában még mindig kisebbségben vagyunk. Mintha lehetséges volna kultúrát politikai hatalommal „létrehozni“ hoc volo, sic iubeo alapon. Nem az. (De talán sokan meg tudunk békélni azzal, hogy a lakásszínházakban a baloldal, a kormányzásban meg a jobboldal erősebb.)

A jobboldaliaknak vagy konzervatívoknak épp ezt a jelenséget kéne magától értetődőnek tekinteniük.

Ahogy civilizációs vívmányaink jelentékeny részéről is úgy tartjuk, hogy nem szándékolt következményekként jöttek létre, úgy kultúrát sem lehet oly módon „teremteni“, hogy ütünk egyet a varázspálcával. Ha mégis ezt akarják, akkor szegény jobboldaliak racionalisták lettek, és nem csoda, hogy erőlködés és görcsölés az eredmény.

Szándékkal, akarattal kultúrát „teremteni“ képtelenség, ahogy hagyományt sem lehet.

Még mielőtt: ez nem azt jelenti, hogy maguk a művek szándék nélkül születnének (ami abszurdum lenne); de az összesség, ami végül létrejön belőlük, az nem az egyes műteremtési szándékok egyenes következménye. A jobb túlságosan el van foglalva azzal, hogy mi lesz a végeredménye, politikai hatása a jelen kulturális alkotásainak, pedig ennek kiszámítása lehetetlen. Nemcsak arról van szó, hogy a kultúra termékeinek hatása nem „mérhető“ abban az értelemben, ahogy a gazdaságé vagy a politikáé, hanem arról is, hogy a kulturális hatás mindig lényegesen hosszabb távú és esetlegesebb, mint a gazdasági vagy a politikai. Igaz, hogy a gazdasági és politikai befektetéseknek is csak kis hányada térül meg az esetek többségében, ám ezek sikeressége vagy sikertelensége hamarabb derül ki. 

A kulturális befektetés a legnagyobb lutri.  

A jobb problémája tehát az, hogy a kultúra területén nem a jobboldali narratíva uralkodik – és mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy milyen amplitúdóval használják a jobbon is a narratíva kifejezést (sőt, olykor a szocialista szociológia kedvenc képzeteit, fogalmait is, szóval tényleg akad itt tennivaló).

A narratíva körüli szenvedés arról szól, hogy szükség volna olyan popkulturális, irodalmi, művészeti alkotásokra, amelyek amúgy „észrevétlenül“ formálják a kedves polgárok tudatát és alakítják őket jobboldalivá vagy nemzetivé, nem direkt politikai eszközökkel.  (És lehetőség szerint legyen történelmi film, az fontos volna.) Amikor ugyanezt a baloldal csinálja, azt manipulációnak nevezzük, de jóhiszeműek vagyunk, és úgy gondoljuk, a jobb nem erre törekszik. Ha az alkotás eredeti és elsődleges szándéka a politikai üzenetközvetítés, annak végterméke lesz a görcs. Az esetleges politikai-kulturális hatás ugyanis szinte minden esetben nem szándékolt következményként jelenik meg.

Ha túlságosan erőltetetten fókuszálunk a célra, biztosan elvétjük azt.

A politika persze eredményközpontú, és ezt aligha lehet számonkérni rajta. Mindenki a saját területe működési módja alapján tud csak létezni. Ám azt hiába adná parancsba a politika, hogy „kedves művészek, hozzátok létre a remekműveket“ (avagy a klasszikussal szólva: „írók, alkossatok remekműveket!“), amelyek természetesen alátámasztják a mi politikai narratívánkat. Ebből lesz az izzadságszag, némi bolsevik bukéval. Ha a művész hölgyeknek és uraknak nincs közölnivalójuk a világról, akkor a világ összes pénzenergiája kevés lesz ahhoz, hogy azt kulturális sikerre váltsák. És hogy ez a „siker“ mikor következik be, az a következő probléma, amihez nem biztos, hogy a ciklusokban gondolkodó politikának van türelme.

Egy kis kitérő: itt két csacskaságot kell gyorsan félrelökni. Az egyik az, hogy a kultúrának épp a fentiek miatt „politikamentesnek“ kell lennie, mert az a „tiszta kultúra“. Az emberi kultúrának nem volt olyan időszaka, amelyben a kultúra mentes lett volna a politikai üzenetektől és állításoktól, ahogy a pénzügyi és másfajta politikai befolyástól sem. A másik az, hogy valódi kultúra csak a hatalom ellenében jöhet létre: ez az aktivisták önnön erkölcsi fényességükben való tetszelgése, de

a kulturális termékeket nem minősíti sem pro, sem kontra, hogy az alkotójuk milyen viszonyt ápol egy éppen fennálló hatalommal.

Különben kukázhatjuk Shakespeare-t. (A woke tálibok kukáznák is, de ehhez a szándékhoz nem kellenek a szerző hatalomhoz való viszonyáról szóló kifinomult érvek - elég annyi, hogy Shakespeare fehér volt, meg keresztény.)

A politika csak az eredmény szempontjából értékelhető, a kultúra viszont a szándék felől érthető meg. Bármilyen ezen túli „eredmény“ utólagos reflexió eredménye. Aligha volt olyan érdemi alkotó, aki művét majdani lehetséges - akár évszázados távlatban bekövetkező - politikai eredményének szemszögéből szemlélve hozta létre. És ha voltak is olyanok, akik konkrét politikai szándékkal alkottak, nem biztos, hogy azt érték el, amit akartak (Machiavelli esete ilyennek tűnik). Nem tudhatjuk, mely műnek milyen hatása lesz, nem tudjuk, mikor lesz ilyen hatása, és azt sem, hogy meddig tart. Épp ezért lehetetlen a kultúra olyan formában való „irányítása“, „tervezése“, amiben egyesek reménykednek.

És nem lehet legyártani a Jobboldali Embert sem, ahogy azt egy tervezőasztal mellett elképzelik.

Az ember ellentmondásokkal terhelt teremtés. Aki politikailag konzervatív, nem biztos, hogy minden értelemben az, és fordítva. (Mondjuk az Imagine-ért tényleg nincs bocsánat.)

A kulturális görcsölés oka az, hogy – tisztelet a kivételnek, és azért szerencsére akad ilyen – szórakoztatás helyett nevelni akar a jobb. Vagyis pont a baloldal sikertelen receptjét vennék át. A didaktikára allergiásak az emberek, főleg, ha szórakozni akarnak, és tartok tőle, hogy ez nem csak a magyarokra igaz. Biztos vagyok abban, hogy a Netflix minden termékében megjelenő obligát homoszexuális, transz stb. (vörös helyett) szivárványos farokra az apolitikus vagy liberális nézők is forgatják a szemüket. Az ilyen indokolatlan, oktatási/agitprop jelleggel készülő művek egyszerre erőszakosak, unalmasak és irritálóak, akár bal-, akár jobboldali üzenetet akarnak átadni.

A magyarok – hál’ Istennek – különösen háklisak arra, ha tanítónénik-bácsik akarják megmondani nekik, hogyan éljenek és gondolkodjanak.

Ez a reflex nem most alakult ki, így remélhetőleg része a DNS-ünknek. Nem úgy tűnik, mintha fogna a magyarokon a woke vírus, és hasonló okokból nem tudunk mit kezdeni a tanító-nevelő célzatú „szórakoztatás“ jobboldali formáival sem. (A nevelő szándékot eddig a magyar választók a bal és a jobb részéről is határozottan visszautasították.)

Hagyni kell az embereknek levegőt, nem kell kalapáccsal a fejükbe verni az igazságunkat. Ma jellemzően nevelés helyett akarunk szórakoztatni, és szórakoztatással akarunk nevelni. Nem csoda, ha egyik vállalkozás sem túl sikeres.

Valójában minden erről szóló átfogó okoskodás teljesen fölösleges időtöltés (ez is az,  de ugye uborkaszezon van), mert abból, hogy nyilvánosan bejelentjük az igényt, vagy kiadjuk a parancsot, hogy „csináljunk jobboldali kultúrát“, sosem lesz sem jobboldali kultúra, sem semmilyen.

 

Összesen 149 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Onurisz
2023. augusztus 22. 15:21
Mindez igaz, csak nem a lényegről szól. A kultúra az, amit ritka képességű emberek a képességeiket kiművelve és használva hoznak létre. A ritkán előforduló képességűek felfedezése, kitanítása és eltartása nagyon sokba kerül, ezért ez a tevékenység mindig szponzorációt igényelt. A fő támogatók mindig a vagyonosok és az állam voltak, még a kapitalista kultúrpiac kialakulása után is. Most is. Nem mindegy, hogy az állam, mint legfőbb szponzor, kiket, miket és mennyivel támogat. Erről szólnak az indulatok ma is. És a támogatás módjának, irányának és tartalmának van politikai színezete és értékszempontja. Ebben nem a szórakozás a lényeg, mert annak jórészét ma már el tudja intézni a viszonylag jómódban élő társadalom piaca is. Hanem a minőség. Az írói, zenészi, képzőművészi, stb. minőség kiválasztása, kitanítása és a piacot kiegészítő vagy helyettesítő megrendelésekkel történő ellátása az a feladat, amit értékszemponttal és ahol mód van rá, 'nevelő célzattal' kell végeznie az államnak.
Notwen Caasi
2023. augusztus 14. 13:39
Bár nem értek a témához, de metaszinten erős kétségeim vannak az írással kapcsolatosan. A probléma felvetés nagyon fekete-fehér (nem tudunk kultúrát teremteni vagyis hagyjuk azt szabadjára...) , holott a kettő között folyamatos átmenet van: Kultúrát tényleg nem lehet teremteni, de befolyásolni igenis lehet és szükséges is. A komplex problémák „megoldására” gyakran születnek ilyen leegyszerűsítő képek, mert az ember vonzódik ahhoz, hogy minden rendben-rendszerben „értelmezzen”. A nemzeti kultúra vagy a „magas” kultúra stb. nincs meg átgondolt támogatási koncepció nélkül. Ezen keresztül pedig hatással lehetünk az egész kulturális evolúcióra.
coyote-0
2023. augusztus 14. 08:37
Amiben fejlődni kellene, az a fiatalok megszólítása az interneten. TV-t rádiót el kell felejteni. A közösségi média influenszerei szinte csak a nyugati mételyt közvetítik a fiatalok számára. Meg kell nyerni a fiatalokat, el kell érni azt, hogy konzinak lenni menő és vagány. Mert úgy fog járni a Fidesz, mint az MSZP, ciki lesz meg öregemberes fidesz szavazónak lenni.
tapir32
2023. augusztus 14. 02:07
Egy kultúra addig marad életképes amíg, képes fenntartani a belső ellentmondásait. A kultúra a normák és érdekek közti ellentmondásokat szabályok által kordában tartott formában őrzi meg. Nem egy utópikus szintézis, hanem a szabályozott antinómia a kultúra normál állapota. Akik, a szabályokat akarják felrúgni azok, a kultúra rombolói, a szocializálatlanok. A homogenitásra törekvők a kultúra ellenségei! A globalista liberáldeviánsok! A szabályok közmegegyezések. Csak a totalitárius társadalom tudja megvalósítani az egységet, a szürke egyformaságot, ami a tökéletes társadalmat jellemezné. Ha egy utópia megvalósul, az mindig totalitarizmushoz vezet.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!