„Magyar és keresztény ember vagyok” – egy új Prohászka-forráskiadásról

Fontos forráskiadás jelent meg a Bíbor kiadó gondozásában Válogatás Prohászka Ottokár közszerepléseiből, 1919–1927 címmel, Fazekas Csaba válogatásában, bevezetésével és jegyzeteivel.

Fazekas válogatása igen értékes és objektív. A szerző régóta kutatja az egyháztörténetet és Prohászkát is, igényes és bőséges jegyzetapparátussal kalauzolja az olvasót a komoly figyelmet és türelmet igénylő, magasztos nyelvezetű szövegek között. Fazekas Prohászka munkásságának megannyi aspektusára odafigyelt, a kapott kép a legkevésbé sem egyoldalú. A kötetben 35 önálló publicisztikai írás, 34 interjú és 81 közölt beszéd szerepel. A szerkesztő célja az volt, hogy „a »közszereplő« vagy »politikus« Prohászka eszméit megszólaltató dokumentumok[at]” mutassa be. (10.).

A szerkesztő egyetlen percig sem titkolja, hogy Prohászka antiszemita lett volna, ám ezen árnyoldala mellett kitér munkásságának szociálisan érzékeny oldalára. „Gyakran szólította fel híveit a nyomorgó diákok, a nélkülöző falusi szegények iránti érzékenységre, amely szorosan kapcsolódott konkrét politikai reformok igényléséhez, például a földreform hangoztatásához is” – állapítja meg (12.). Fazekas a leginkább eldugott Prohászka-nyilatkozatokra is ügyelt, szerepel itt például a Zsidó Szemlének adott 1921-es interjúja, melyben Prohászka többek között azt is mondta: „[H]a én zsidó lennék, cionista lennék”. (141.). Ez a mondat máig felfájást okozhat a Prohászkát rózsás szemüvegen keresztül vizsgáló, ám Izraelt támadó antiszemiták számára.

A kötet legfontosabb részei természetesen Prohászka szövegei. Itt az olvasó források alapján, maga alkothatja meg képét a püspök munkásságáról. Politika, kultúra, szociális kérdés, nemzetépítés és „zsidókérdés”, a katolikus hitélet témáival vegyítve mind megjelenik.

A választott évek persze nem fedik le Prohászka teljes munkásságát, így

a krízishangulat és az építkezés igénye – annak minden vonzatával. Jellemző például a püspök megjegyzése itt említett interjújában: „Magyar és keresztény ember vagyok, csak természetes, hogy a magyarság és a kereszténység érdekeit képviselem[.]” Az effajta különbségtétel, melyet a dualizmus liberális közélete hivatalosan elutasított, nem ment ritkaságszámba a korai Horthy-korban.

A könyv messze leggyengébb része az előszó, amit Karsai László írt. (5–7.). Előszavában azt írja, Prohászka „legitimista volt, és némileg ellentmondásos módon Horthy Miklós őszinte híve, csodálója. Annak a kormányzónak, akik a legitim uralkodót, IV. Károlyt és maroknyi hívét, amikor kellett, fegyveres erővel távolította el az országból.”

A tények persze a következők:

Horthy iránti csodálata tehát éppenséggel teljesen konzekvens volt részéről. Horthy pedig nem IV. Károly „maroknyi hívével” nézett szembe 1921-ben, hanem Ostenburg-Moravek Gyula két zászlóaljával és két ütegével, köztük a nagymartoni és kismartoni legitimista felkelőerőkkel. Őket pedig nem távolították el az országból, csak Károly királyt, Zita királynét és egészen szűk személyi kíséretüket. Ezt egyébként Karsai Elek már korábban jól feldolgozta. Meglepő kijelentés továbbá az előszóíró részéről, hogy Prohászka elutasította a vulgárturanizmust, hiszen maga is az ázsiai „fajrokon” népek megtérítését propagálta. Érthetetlen, hogy honnan szedi ezen felül Karsai, hogy Prohászka bírálta volna 1933-ban a nemzetiszocializmust – ezt nem tudjuk, hiszen 1927-ben meghalt, azt viszont igen, hogy Adolf Hitlert már a húszas évek elején védelmébe vette egy nyilatkozatában. Az effajta „-hatta, -hette volna” érvelést a relativizálók szeretik használni.

Ugyan a munka már kapott bírálatokat, pl. Mózessy Gergelytől – cikke itt olvasható, Fazekas válasza pedig itt –, a vita kulturált, józan, valódi kuriózum napjaink történészi diskurzusaiban. Itt teljes bizonyossággal ajánlhatjuk a kötetet az olvasóknak: Fazekas válogatásából alaposan és jól megismerhetik Prohászka gondolkodását a választott évek alatt, annak negatív és pozitív oldalaival együtt.