Kétszáz évvel Petőfi születése után is kockázatos vállalkozás szembehajózni azzal a tömeges rajongással, ami talán a legismertebb magyar költőt övezi. A Petőfi-recepciótörténet folyamatosan hullámzott ugyan, azonban az olvasók közötti, minden korban töretlen népszerűsége megkerülhetetlenné teszi.
Petőfivel foglalkozni kell, Petőfit újra és újra elő kell venni,
elemezni, visszanyúlni és viszonyulni szükséges hozzá.
Ám nem csupán a tömeghatás okán érdemes boncasztalra helyezni, hanem irodalmi hatástörténete miatt is. Ha Petőfitől vonunk töretlen ívet Adyig (őt is árnyaltuk e hasábokon), ha unos-untalan Petőfi-epigonokba és petőfis önmeghatározásokba botlunk az irodalomtörténetünk rögös útján, akkor Petőfinek egyértelműen hatása van.
Nehezíti a tisztánlátást Petőfi gondosan kialakított önmarketingje is, a természet vadvirága-énkép, a forradalmi szerepvállalás, amik hosszú évtizedekre kikezdhetetlenné tették a poézist és értékelését. Az irodalomi kánonunkat máig hatóan meghatározó Nyugat is kiemelten tárgyalta Petőfit, Hatvany Lajos monográfiát írt róla, Schöpflin Aladár esszékben elemezte, és nemzedékekre lelakatolta az uralkodó Petőfi-megközelítést: „A költő új típusát valósította meg, felszabadította magát és a magyar poézist a politikai és társadalmi konvenciók alól és egyidejűleg a poétikai konvenciók alól is.”
Kérdés viszont, le lehet-e választani az utókor masszív rajongását, érzelmi érintettségét magáról az életműről és a költőről.
Lehetséges-e a szöveg nyers valóságát vizsgálni a Petőfi-kultusz nélkül?
Lehet-e beszélni Petőfi verseléséről, vélt poétikai tökéletlenségéről úgy, hogy a nemzeti önbecsülést ne sértsük?
Mindenféle Petőfi-ügyi elmélkedést ugyanis eleve keretez, befolyásol, átszínez az az identitásképző erő, ami kulturális önazonosságunk alapelemévé szilárdította Petőfit.
Rövid válaszom, hogy nem. Amikor Petőfiről beszélünk, még a szöveganalízis szigorú laboratóriumi iskolája, a close-reading szerint sem tudjuk függetleníteni magunkat a nemzeti tudatrétegeink mélyére beágyazott Petőfi-szimbolikától.
Így bármennyire is igyekeznék, magam sem tudnám eltávolítani ettől az elemi erejű, korokon átsugárzó kulturális reprezentációtól. Mindezek tükrében erre kísérletet sem teszek, ám úgy hiszem, a Petőfi-kultusz árnyékában is lehet érvényes állításokat megfogalmazni pusztán költészetéről.
Ikonrombolásnak hathat már ama kijelentés is, ami azért irodalomkritikailag széles körben elfogadott, hogy
Petőfi igenis egyenetlen, hullámzó teljesítményű alkotó volt.
A forradalmi hevületben megszületett versek történelmi-identitásképző funkciójukat tekintve vitathatatlan fontosságúak, azonban költeményként tekintve inkább punk-líraként foghatóak fel. Ezt a megállapítást egyébként hízelgőnek gondolom, ugyanis az egyszerűség és a hatásosság mentén maradandót alkotni a legnehezebb feladat. Ugyanakkor úgy hiszem, a költészet nem csupán funkcionárius, hanem esztétikai dimenzió is. Ez pedig eleve meghatározza ezen versek helyét.
Két lábjegyzet gyorsan ide: a forradalmi versekből kibontakozó, utolsó időkre jellemző vizionárius költeményekben megemelkedik Petőfi. Másrészt Ferenczi György zseniális bluesfeldolgozása után egy ütős punkrock lemez még nagyon hiányzik a forradalmi költészet darabjairól (József Attiláról már készült, és kiválóan működik).
Egyébként a legizgalmasabb tabudöntő Petőfi-utángondolást épp az a Csengey Dénes követte el, aki hasonlóan karakteres hangú költőként szintén tragikusan fiatalon, homályos körülmények között hunyt el.
Ha egyenetlenséget említettem, úgy ildomos, ha a hullámgörbe vélt csúcspontjairól is szóljak. Ide tartoznak a legsötétebb, zsigerig sugárzó Petőfi-etűdök, a szalkszentmártoni mélypont alatt írt Felhők-ciklus depigrammái. Ki kell emelni az Apostol látnoki erejét, mívesen rajzolt sorstragédiáját is. A helység kalapácsa mai szemmel mesterkéltnek hathat, azonban nyelvi humora, eposzi kikacsintásai mesteriek.
Mégis, mindezeken túl számomra a legizgalmasabb kérdés a lett volna gondolatjátéka.
Hová ágazott volna Petőfi költészete, ha nem tűnik el örökre a fehéregyházi ütközetben?
Kisimult volna-e a látásmódja az utolsó, apokaliptikus versek után? Mennyire torzította költészetének ívét a forradalmi időszak, máshogy alakult volna, ha még évtizedek álltak volna előtte?
Egy közel tízéves költői pálya évszázadokra határozza meg a gondolkodásunkat, olyan erős esszencia, ami korszakokat, lépték- és minőségváltásokat sűrít össze. A Petőfi-elegy uralkodó utóíze pedig a megkerülhetetlenség és rendkívüliség, amik nemcsak ma, hanem örökké nehezíteni fogják a Petőfi-látásunkat.