Az elhúzódó válság kiváló alkalom arra, hogy mindenki egyenként megtanuljon jó gazdasági döntéseket hozni.
Év vége és év eleje a statisztikák szezonja: pillanatokon belül elkészülnek a 2022-es év végleges számai az inflációról, a bérekről, a GDP-ről és minden egyébről.
Ilyenkor szokta elárasztani az internet hullámait az összehasonlítgatós táblázatok végtelen folyama, melyekből természetesen mindig ugyanaz derül ki: talán csak Bulgáriában szörnyűbb, mint nálunk, de ott is csak egy kicsit; közben a románok nézik, ahogy egyre távolodunk a visszapillantó tükörben,
Abba most bele sem megyek részletesen, micsoda módszertani bukfencek szükségesek ahhoz, hogy a magyar valóságot a létező világok legszörnyűbbikeként lefestve úszhassanak könnyeikben azon honfitársaink, akik másra nem alkalmasak.
Ha az országok „lakossági fogyasztását” hasonlítjuk össze, akkor egy az egyben kihagyjuk a képből azt, hogy a jövedelemből nem csak fogyasztani, de megtakarítani is szokás, Magyarországon például az EU-átlagnál is többet. Ha a minimálbért méricskéljük, akkor pedig nem csak egy jókora árfolyamhatást hagyunk figyelmen kívül, de azt is, hogy a minimálbér nemcsak jóléti intézkedés, hanem gazdaságpolitikai eszköz is: egy szerényebben meghúzott minimálbér magasabb (legális) foglalkoztatást tesz lehetővé, míg a túl agresszív minimálbér-emelés inflációt is képes csinálni.
Azt pedig, hogy az átlagbérek, reálbérek, vásárlóerők és miegyebek összehasonlításában mi minden mehet félre, és ezekkel kapcsolatban is mennyire felesleges mindenféle vészjósló grafikonokat nézegetni, Szalai Piroska írta meg a minap maximális szakmai precizitással.
Egy szó, mint száz, az országok reális gazdasági helyzetének legjobb mérőszáma még mindig a vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP – habár ennek is megvannak a maga buktatói, például meg lehet hackelni egy ideig eladósodásból koholt növekedéssel. És ha ezt nézzük, bizony elégedetten tekinthetünk magunkra: a világ százkilencvenkét vizsgált országából a negyvenkettedik leggazdagabbak vagyunk (ez az első harmad közepe).
Lengyelországgal holtversenyben tavaly lehagytuk Portugáliát,
S ezek már az IMF 2022-es számai, bennük van Európa év végén már legmagasabb inflációja, legnagyobb élelmiszer-drágulása és legdurvább valutagyengülése is, benne van az egész 2022-es év minden gazdasági nyomorúsága, amelyből – a kirívóan magas orosz energiakitettség és az EU-s huzavona miatt – még több is jutott nekünk, mint másoknak Európában. És ennek ellenére így állunk.
Büszkék lehetünk magunkra, siránkozni, vészharangot kongatni, álmodozva Romániára, Szlovákiára meg Horvátországra nézni a világon semmi okunk.
Ez mind üres önfelmentés, az egyén saját nyomorának kivetítése az országra – hogy mi személyesen azért tartunk itt, mert Bulgária mellé süllyedt az ország, azért pedig, hogy az ország Bulgária mellé süllyedt, nyilvánvalóan Orbán Viktor a felelős, aki nem engedi be a nyugati jólétet.
Miközben a helyzet egészen nyilvánvalóan nem ez: van ennek az országnak egy gazdasága, ami többet tud, mint a szlovák, a lett, a román, a horvát, a görög és a bolgár.
2022 és 2023 az a két év, amikor – a külpolitika mellett – a közgazdaságtan is arcul röhög minket. Már azt hittük, el lehet felejteni, mert minden évben viszi a hajót előre a szinte változatlan árak melletti reálbér-növekedés, erre elemi erővel visszajön, s inflációt hoz, devizapiaci turbulenciát, teljes felfordulást a külkereskedelemben.
2022 és 2023 az a két év, amikor talán végre össztársadalmilag megtanuljuk: a felzárkózás nem nagy hajó, amely majd felhúz minket Ausztriához.
A felzárkózás nagy hajó, amelyet majd mi húzunk fel Ausztriához.
(Vagy inkább Csehországhoz, Kelet-Németországhoz, Közép-Olaszországhoz – legyünk reálisak, nem Európa hatodik leggazdagabb országára kell nekünk irigykedni.)
A felzárkózás mélységesen egyéni történet. Nem Orbán Viktor fogja elhozni – legfeljebb az odavezető utat egyengetheti –, hanem mindenki egyen-egyenként magának, ha csak egy kicsit is képes megbarátkozni a világot irányító számokkal.
S erre jó a kényszer: most, hogy nem megy egy összeurópai konjunktúra hátán mindenkinek minden évben úgymond „magától” egy kicsit jobban, rákényszerülünk gondolkodni egy kicsit a saját jövendő jobblétünkön. Most, hogy az elmúlt tíz év visegrádi jobblétét elhozó világgazdasági folyamatok – nevezetesen: a nyugat-európai centrum tőkéjének berendezkedése az olcsóbb, de képzett munkaerőt jó infrastruktúra és olcsó energia mellett kínáló közép-európai félperifériában – megtorpannak egy kicsit, nekünk is el kell sajátítanunk néhány dolgot, ha ennek ellenére akarunk majd 2023-ban is jobban élni.
Ha eszünk van, 2023 az az év lesz, amikor a magyar megtanul megtakarítani – azaz kiveszi a pénzét a párnacihából meg a folyószámláról, és megkeresi szépen a befektetési alapokat meg a Magyar Államkincstárt, hogy aztán meglepve tapasztalja: jé, nagyjából három kattintás megvédeni a pénzt az árfolyam-ingadozás és az infláció elől. Mert erre is van megoldás, csak a magyarok lesújtóan kis része él vele.
Ha eszünk van, 2023 az az év lesz, amikor a magyar megtanul pénzt váltani – azaz nem fizet a PayPalnek, a pénzváltójának meg a bankjának eurónként és dolláronként 10-30 forintos felárakat, hanem letölti szépen mondjuk a Revolutot, és három kattintással elintézi magának, hogy legalább az egyébként sem kedvező árfolyamnál ne legyen neki drágább a valutaváltás. Mert erre is van megoldás, csak a magyarok lesújtóan kis része él vele.
– azaz nem hatszáz forintért veszi majd a tejet, kétezerért a paradicsomot és a Mol-irányárnál 40 forinttal drágábban a benzint a hozzá legközelebb eső félkarú rablónál, hogy utána az élelmiszerinfláción siránkozzék, hanem szorgalmas munkával kinézi magának azokat a helyeket, amelyek az áremeléseikbe nem a pofátlanságukat, hanem a költségnövekményüket építik bele. Mert erre is van megoldás, csak a magyarok lesújtóan kis része él vele.
Ha eszünk van, 2023 az az év lesz, amikor a magyar megtanul bértárgyalni – azaz reálisan felmérni a maga értékét a munkaerőpiacon, átlátni, hogy mennyit bír a munkáltatója, és ezekhez mérten kőkeményen megkérni a munkája árát. A segítő szakmák hivatástudata iránti maximális tisztelettel jegyzem meg: az összes alulfizetett állami alrendszer bérproblémája abban gyökeredzik,
Úgy kellett volna viselkedniük, mint a 2,8-as tej: elérhetetlennek lenni a piacinál alacsonyabb áron. Akinek körülményei engedték, annak fel kellett volna mondania, mert az a normális, hogy ha valaminek az értéke alatt van az ára, abból előbb-utóbb akut hiány keletkezik. A kormánynak e tárgyban nem csak feladata van, de érdeme is: a feszes munkaerőpiac minden bérből élőnek erős tárgyalási pozíciót jelent. Van itt is megoldás, csak a magyarok lesújtóan kis része él vele.
De ha eszünk van, 2023 az az év is lesz, amikor a magyar megtanul tanulni – mert végső soron érdemben többet az a munkaerő ér, aki érdemben többet is tud. Ha valamiben, ebben az egyben a kormánynak is lesz érdemi hatásköre.
A tulajdonságot, ami 2022 és 2023 veszteseit megkülönbözteti a nyertesektől, pénzügyi tudatosságnak hívják.
Utolérné Ausztriát? Idén tényleg is önön múlik. 2022 után 2023 is igazi gazdasági akadályversenynek ígérkezik – de a versenynek nagy előnye, hogy meg is lehet nyerni. Az ország pedig akkor nyeri a legnagyobbat, ha egyenként, saját erőből mind nyerünk.
Fotó: Osztrák táj (Hans-Peter Merten / Robert Harding Heritage / robertharding via AFP)
Idén tovább csúszik a lejtőn Európa legnagyobb gazdasága. A tavalyi recesszió 2024-ben is folytatódik, ami rossz hír Magyarország számára, a hazai ipar ugyanis nagyban a német kereslettől függ.
A 2025-2027-es időszakra az S&P Global Ratings azzal számol, hogy a magyar gazdaság 2,8 százalékos reálnövekedést ér el éves átlagban – értékelte a Makronóm Intézet elemzője a péntek esti döntést.
Jó hírt közölt az autósokkal a Fidesz.
Szakítanunk kell azzal a közkeletű tévedéssel, hogy a Balaton csupán üdülőhely.
Ötven bázisponttal, 7,75 százalékra csökkentette a jegybanki alapkamatot a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsa keddi ülésen. A kamatfolyosó két szélét szintén ilyen mértékben mérsékelték. Molnár Dániel, a Makronóm Intézet senior makrogazdasági elemzője kommentálta a döntést.
2010 óta sehol se javultak annyit az Unióban, mint hazánk.
Idehaza több vállalkozás önállóan is azon gondolkodik, miként lehet a fenntarthatóság jegyében fejleszteni, aminek egyértelmű alapja a magyar innovációs készség.
