A szerző a Miniszterelnökség szakmai főtanácsadója
A választások után mindenkit foglalkoztat, vajon milyen strukturális változásokon esik át a közigazgatás az új kormány felállásával. Az már nehezen vitatható tény, hogy Magyarországon politikai kormányzás van. Azonban a kormányzó párt hosszú évek óta törekszik arra, hogy egy markáns választóvonal legyen a központi és helyi közigazgatás között. Az előbbi tulajdonképpen a tárcákon belül zajló közpolitika „csinálást”, míg az alsóbb szinteken a klasszikus hatósági „ügyezést” jelenti. Ennélfogva senki nem vitathatja el a közigazgatás átpolitizáltságának szükségességét, ahogy a szakmaiságának létjogosultságát sem. Utóbbiban éppen az aktuális jogszabályok adják meg a feladatellátás kereteit, ergo egyik nem sérülhet a másik javára. Tehát azt vizsgálni, mennyire átpolitizált a közigazgatás vagy mennyiben szakmaiatlan, szinte teljesen szükségtelen.
Amiért mégis érdemes boncolgatni a témát, az az, hogy 2010 – ad absurdum, 1998 – óta sokszor és sokat változott a struktúra és a személyi állomány kérdésköre. Némely hangok kritikusan szólnak, amikor a szakmai elit hiányáért kongatják a vészharangot, mások pedig amellett érvelnek, hogy igenis szükséges a politikai gondolkodást is beleszőni az „ügyezésbe”.
Tény, hogy ha egy nagyvállalatnak fogjuk fel magát az államot, akkor igenis szükséges minden egyes szinten a tulajdonosi
szemlélet, amely révén a profit maximalizálható.
A közigazgatásban a profit a hatékonyság, a szakmaiság és az időtállóság lehet.
Éppen ezért, ha a kvázi tulajdonosok a politikusok, úgy az alsóbb szinteken is érdemes legalább az aktuális politikai érdekeket, törekvéseket szem előtt tartani. Így válik egységes rendszerré a nagy egész.
Az elmúlt húsz esztendőm nagy részét a közigazgatás valamely szintjén töltöttem, 2010 előtt több, utóbb már kevesebb vita folyt a közigazgatás és a politika versengő párhuzamáról. Azt figyeltem meg, hogy idővel egyenesen arányosan csökkent azok száma, akik még értik például a Magyary, Concha, Ereky írásai révén alkotott közigazgatási iskolákat, rendszerezést, fejlesztési szándékokat. Egyre többen vannak viszont, akik nem csupán lojálisak, de értik is a politikai gondolkodás logikáját, szükségszerű
törvényeit. Ez pedig például egy-egy kodifikáció során látható konfliktusokat szült, hiszen a személyi állomány egy része a szakmai szabályainak – olykor az „így szoktuk” logikájának – felrúgása miatt duzzogott, a politikusok pedig a technokrata attitűd miatt utálkoztak.
A legfontosabb kérdés így az lehet:
élhet-e együtt a politika és a közigazgatás úgy, hogy ez mindkét világ számára inspiráló és elégedettséget kiváltó legyen?
A pragmatizmus oldaláról megragadva: van-e értelme a 21. században a közigazgatásnak? Mit jelent manapság a köz és mit kell rajta igazgatni? Miként kapcsolódik a politika a közigazgatáshoz, miért fontos, hogy ezek egészséges együttélése tegye versenyképessé a kormányzást?
Ahhoz, hogy eljussunk a végső következtetésig, tudományosan számba kellene venni a történelmi fejlődést, a dogmatikai környezet változását, a jogszabályalkotási dömpingből fakadó feladatterhelés, továbbá a 21. századi állam új típusú sajátosságait.
Sokan és sokféleképpen leírták már, hogy mit jelent a közigazgatás, mi a haszna, értelme, hogyan kell mérni, hatékonnyá tenni vagy éppen a bürokráciát csökkenteni, azaz jó államot csinálni. Ezeket a témákat meghagyom a tudósoknak, szakmai műhelyeknek további gondolkodásra. Megjegyzem, a tudósok csak elhanyagolható része dolgozott közigazgatásban, ahogy én sem vagyok tudós. Tehát minden megállapításukat – miként az enyémeimet is – kellő fenntartással kell kezelni.
Gyorstalpaló. Ahhoz, hogy közigazgatás létezzen, három dologra van szükség: állam, állampolgár és az ő metszéspontjuk, a(szakmai vagy politikai) ügy. A közigazgatás tehát egy keretrendszer, egy sematikus modell, amely bizonyos szabályok szerint rendezi be az állam és az állampolgárok találkozásait. Politikai (azaz felsőbb) szinten kevésbé szabályozott, mint hatósági szinten.
Tágabb értelemben a közigazgatás egy szervezési mátrix,
amely nem csupán a jogszabályok végrehajtásának terepe, hanem az országot vezetői politikusaink szakmai stábjainak szakpolitikaalkotó közege is. A kormány, mint az egyes tárcák (szakigazgatási területek) vezetőiből álló testület, önmagában közigazgatási csúcsszerv. Ugyanakkor a tárca vezetői politikusok, tehát az elején lefektetett tétel, amely szerint politikai kormányzás van, többszörösen igaz. Egy politikus (általában) nem közigazgatási szakember, noha az alárendeltségében működő tárcának, szakigazgatási területeknek mégiscsak a vezetője. Ebben az esetben a kérdésfeltevés is értelmetlen, hiszen belátható, nem lehet egy politikusnak a politika kizárásával közigazgatási szervezeteket irányítani.
Ebből következik, hogy az aktuális politikai berendezkedés tükörképévé válik a közigazgatás központi része. Szűkebb értelemben a (hatósági) közigazgatás a néni az ablakban, aki vagy emberarcú és felkészült, vagy túlterhelt és nem éppen naprakész. Tágabb értelemben pedig egy egész ország működésének, megszervezésének, szakmai kihívásait kezelni tudó, a váratlan eseményekhez alkalmazkodni képes politika vezérelt közeg. A közigazgatás vagy kormányzás minőségének megítélése tehát közpolitikai és hatósági szinten is a személyi állománytól, az ügyfélélménytől vagy annak hiányától, nem utolsó sorban a kulturált körülmények között, flottul elintézett ügyek számától függ. És ez teljesen mindegy, hogy hatósági vagy politikai téma.
Szokás a közigazgatásfejlesztést a digitális kor kihívásaival azonosítani. Közpolitika szintjén fontos a személyes politikai jelenlét, a kormányprogram végrehajtása ugyanis egy személyes ügy, amelyre a választók felhatalmazása révén jogosultak a politikusok.
Hatósági szinten viszont az ügyek nagy része egy logikai buborékban felszívódhat,
és néhány kattintással automatizált csatornán keresztül elintéződhet.
Az infrastruktúra és személyi igénye nulla lesz. Ennek megfelelően a közpolitika „csinálás” szintjén zajlik majd a nagy szakrendszerek, az adatbázisok és a nyilvántartások és egyéb keretrendszerek működtetése.
A kormányzás, a közigazgatás szerepének vizsgálata kulcsfontosságú az ország versenyképességének alakulásában, még akkor is, ha a közszektor már nem közvetlen szereplője, sokkal inkább katalizátora, információs központja az ország gazdasági fejlődésének. A kormányzat gazdasági szektorral kialakított kapcsolata, ennek igazgatási szervezeti megoldásai mellett meghatározó a gazdaságfejlesztés optimális térbeli dimenzióinak és közigazgatás területi illetékességének a viszonyrendszere is.
Ehhez pedig a politika fontos kötőerő, hiszen a megválasztott képviselők ismerik a rájuk bízott térség gazdasági viszonyait, érdekeit és törekvéseit. Az ebben történő együttműködéshez pedig megfelelő forrásokra, hatáskörre, intézményi és személyi kapacitásokra, jó közigazgatási intézményrendszerre van szükség.
Konklúzió
Ha a közigazgatás jó minőségű szakmai munkát végez, a politikus ellátja a vállalt feladatát, a gazdasági élet szereplői boldogulnak, akkor
a hármas egység harmóniája révén nem csak a kormányzás és ezzel a közigazgatás, de az ország is versenyképes lesz.
Ennélfogva hagyni kell beszivárogni a politikát a közigazgatásba és egy időben engedni a politikusoknak megtanulni az ágazati logikát. Ezek révén megnyílik az út a gazdasági szereplőknek, hogy a lehető legjobb „ügyfélélményt” kapják az államtól, ergo sikeresebb, strukturáltan támogatott és versenyképes gazdaság épüljön. Végső soron csak olyan ember vegyen részt a közigazgatási munkában, aki érti és elfogadja a politika, a szakma és a gazdaság egyidejű harmóniájának szükségességét.
Nyitófotó: MTI