Olaszországban megkezdődött az olasz antifa, Ilaria Salis választási kampánya
Apja szerint azért jelölteti magát, hogy „senkivel ne történhessen meg többé Európában, ami vele történt”.
Naivan azt feltételeztem, hogy nyilvánosan kommunistának vagy nácinak lenni ciki. Manapság viszont egyre többen mentegetik újra a kommunizmust.
Az az illúzió élt bennem, hogy általános társadalmi közmegegyezés uralkodik arról: egyértelműen elítéljük a XX. század tömeggyilkos ideológiáit, hogy a magukra valamit is adó emberek egyaránt megvetik mindkét totalitárius rendszert, a kommunizmust és a nemzeti szocializmust egyaránt. Biztos voltam abban, hogy ez a közmegegyezés egyike azon kevés eredményeknek, amit realizálni tudtunk a rendszerváltás utáni évek veszekedős időszakaiból.
Mivel főként ellenzéki lapokat olvasok, az orbánizmus elkeseredett ellenségeként létrejött Mérce is bekerült nálam a rendszeresen olvasott oldalak közé. Úgy tűnik, a fékek és ellensúlyok rendszerének hiánya feletti aggodalom mellett jut idejük a kommunizmus rehabilitálására is.
A Mérce ugyanis meglepő gyakorisággal hoz le anyagokat arról, hogy a szüleink, nagyszüleink által átélt borzalmak nem a kommunizmushoz kötődnek, a munkások paradicsomának megvalósítására tett eddig ismert próbálkozások mind csak piszkozatok voltak, kár a teljes eszmét elítélni. Bevallom, a zavarodottság kényelmetlen érzése kerülget, amikor a demokráciáért és a jogállamiságért aggódó politikai kommunikátorok Marxot és a kommunizmust fényezik, a rendőrgyilkos Ságvári Endrét mentegetik. Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Sejtésem szerint Marxot és Ságvárit kínálják a Fidesz alternatívájaként.
Egy nap, az ellenzéki összefogás jegyében, talán cikkeket fogunk olvasni a Mércén arról is, hogy Dolfi miatt félre csúszott a nemzetiszocializmus nemes ügye. Bezzeg, ha Röhm vagy Anton Dexler viszi a mozgalmat tovább, akkor minden másképp alakul. Van egy olyan érzésem, hogy ellenzéki oldalon erre is lenne igény.
A miniszterelnök Horthyt méltató szavait kísérő elhatárolódás, felháborodás ebben az esetben elmaradt,
A leplezetlen kommunista propaganda nem éri el a kényes ízlésű demokratáknál az ingerküszöböt. Így nyer igazi értelmet a „kettős mérce” elnevezés, és így nyernek értelmet korábbi események is. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy anno az internetadó elleni tüntetés főszervezője, Kis Soma Ábrahám CCCP feliratú pulóverben, Lenin-fiúnak öltözve akarta megmenteni az olcsó internethez fűződő alapjogot. Pedig korábban is sok jel mutatott arra, hogy a baloldali szubkultúrának szerves része a kommunista nosztalgia: ezekben a körökben szégyenérzet nélkül lehet éltetni egy tömeggyilkos diktatúrát, relativizálni a bűnöket, felmenteni a bűnösöket. Csak a példa kedvéért: a rendszerváltás után a szocialisták ifjúsági szervezetei ugyanolyan lelkesen dalolászták a mozgalmi dalokat, mint annak előtte.
Miközben a csapból is az folyik, hogy a populista fenyegetés veszélyezteti a demokráciát, az európai szellemet, addig az újkommunisták zavar nélkül moshatják tisztára a véres posztót. Európa nyugati felében jó ideje egy megengedő viszonyulás érezhető a kommunizmus irányába: úgy tekintenek rá, mint egy szellemi kalandra.
Ennek a szellemi kalandnak, amelyet a mérce.hu szerzői szerint félremagyaráztak, félreértettek, sok tízmillió, egyes becslések szerint 100 millió áldozata is volt világszerte. Papokat, értelmiségieket, gyerekeket, parasztokat, nőket és férfiakat válogatott kegyetlenséggel gyilkoltak és kínoztak meg. A világ bármely részén került hatalomra a kommunizmus, mindenütt együtt járt emberek tömegeinek jogfosztásával, nyomorba döntésével vagy kiirtásával. Nem voltak kegyelmi időszakok, Trockij és Lenin épp olyan tömeggyilkos volt, mint Sztálin. A szovjet kommunizmus idején 22 millió ember pusztult el, egymillióra tehető azoknak a száma, akik Jézus Krisztus nevéért haltak mártírhalált, akiket kifejezetten a hitük miatt öltek meg. Az Ukrajnában szándékosan halálra éheztetettek száma eléri a 7 milliót.
Sürgősen tisztázni kell tehát egy félreértést. Egyértelművé kell tenni, hogy a nemzeti kommunistákkal és a nemzetközikkel szemben is nulla tolerancia van érvényben, hogy semmi szín alatt nem kísérletezünk a rehabilitálásukkal. Ennek hiányában további félreértések adódhatnak. Az ilyen félreértések és azok magyarázatai azonban a legbékésebb polgárból is előcsalják a benne lakozó Prónay Pált, senkinek sem kívánom ezt az utat.