Hol a boldogság?

„A boldogságot időtlen idők óta próbálják definiálni, nekem most hirtelen csak kettő jut eszembe, eredetét tekintve, azt hiszem, nem véletlenül, görög mindkettő. A görögök az emberiség legragyogóbb gyermekkorát képviselték – ilyen háttér-mögöttessel, javaslom, hallgassunk rájuk, érdemes. Sziszüphosz kapcsán Camus azt írja róluk, akkor kezdi érdekelni ez a mitologikus hellén, mikor a hegycsúcsra felgörgetett sziklája sokadszor legurulván, újra lefelé indul érte. Ez a pillanat, ez a kimerevített emberi alapattitűd valószínűleg az emberi boldogság egyik alapja. Az akár hiábavaló cselekvés ellenében a dac, az »és mégis« csakazértise, az emberi akaraterő és elhatározás gyémántjának keménysége. »Nincs sors, amin a megvetés ne tudna felülemelkedni.« Hát igen, így valahogy.

A másik példát egy nagy cinkos – talán a legeslegnagyobb – hozza. Bizonyos Zorba nevű görög. Aki pontosan tudja, hogy barátai elárulják, szerelmei elhagyják, tudja, hogy csalódásait és kiábrándulásait soha, senki, semmikor sem fogja elfogadni igazán, mégis dühödt elszánással mutathatja meg egy idegennek a testét borító sebeket, amiket a haza védelmében vívott harcok során szedett össze, és tudja, hogy ha a legvégső pillanat elérkezik, állva fogja várni, miközben néz ki az ablakon a nagyvilágba, két kezével görcsösen kapaszkodva az ablakpárkányba. Hiszen szülőatyjának, a Nikosz Kazantzakisz nevezetű írástudónak a krétai Heraklión városának dombtetején levő sírjánál is azt mondja a felirat: »Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok.« 

Igen, így és ekképpen boldog Sziszüphosz és Zorba is – Márai pedig csak annyit tesz hozzá mindehhez: a szeretet végtelen és tud várni.

A téli világban, a rút jelenkori időben pedig a barátságos meleg szobák szép lassan megtelnek mosolygós emberekkel.”