Beszédes hallgatás

„– Pedig nem a középkorban élünk, ahol a tanulás kiváltság volt – fogalmazott a derék nebuló. Neve is van: Bradánovics Bendegúz.

Nem csupán szavai tartalmi részére érdemes odafigyelni, hanem a körülményekre is, arra, hogy a beszéd fogadtatása mennyire árulkodik korunkról. Történt ugyanis, hogy az Országos Diákparlament szakmai előkészítő bizottságának tagja, a városházi összejövetel levezető elnöke félbeszakította a beszédet, mondván, az túl sértő és személyeskedő. A valódi szöveget, illetve annak egy részét így végül a sajtón keresztül ismerhettük meg; a fórumon, ahol éppen az oktatás, diákok és tanárok helyzetének megvitatása lett volna a lényeg, nem hangozhatott el; illetve végül csak cenzúrázva. A megismert szöveg olyannyira nem személyeskedő, hogy abban mindössze két nevet fedeztünk fel, Herman Ottóét, akiről az országos tiltakozásokat részben elindító miskolci gimnáziumot elnevezték, illetve Klebelsberg Kunóét, aki a diák szerint »forogna a sírjában, ha tudná, mi történik jelenleg a nevével«.

A jelen lévő illetékes elvtárs azonban jobbnak látta, ha közbeavatkozik, ha másért nem, hát azért, hogy tudjon majd mivel védekezni. Mint a Csinibaba hatvanas évekbeli jelenetében, amikor a lottósorsoláson kihúzott 56-os számot – biztos, ami biztos – nem mondták be a hangosba, inkább írja csak meg a Népszabadság. Önmagában ártatlan szám, de jobb az óvatosság. Önmagában ártatlan gondolatok, de jobb a régi reflexekkel reagálni.”