A múzeumi rendszer szétesése

„A múzeumpedagógia pedig nem a mozdulatlan és mozdíthatatlannak hitt kánonoknak megfelelően prezentált tárgyakról való beszéd. Nem is a múzeumban való puszta elidőzés, mondván, az is jobb, mint sok más városi szórakozás. A múzeumpedagógia a posztgutenbergi korszak nagy és forradalmi lehetősége, a tárgyakkal való együttélés, a művészet használatának leckéje: azaz a szabadság és Bildung házassága, az ideális képzés maga. De immáron nem a középosztály normáira való rákényszerítésről van szó. A múzeum a tanulás és az átváltozás háza, és a műalkotások iránti bizalmunk felébresztése nem más, mint a kritikai kontextusok megteremtésének gyakorlata. A londoni Victoria and Albert eltérő értelmezési osztályokba tartozó textil-, ékszer-, építészet‑, fényképgyűjteményei közötti viszonyai éppúgy a tárgyak, terek együttes élménye általi tanulást kínálja, mint a kortárs technológia, design és az osztályozások tapasztalatát centrumba állító Pinakothek der Moderne Münchenben vagy a művészetfogalmakra reflektáló Albertinum Drezdában. Hírneves múzeumok, amelyek megszabadultak attól, hogy maguk muzealizálódjanak.

Azaz a múzeumi negyed azt ígéri, vagy arra kényszeríti mind a Nemzeti Galéria, mind a Néprajzi, Közlekedési Múzeum, illetve a Magyar Zene Házának munkatársait, hogy eleget tegyenek az előttük álló lehetőségeknek. A Liget-projekt minden kortárs konfliktus, érthető és átélt indulat, minden – általam is osztott – építészeti megvalósítással kapcsolatos aggodalom, minden sikerületlen vita ellenére a magyar muzeológia, illetve a tárgyi örökség új közönségek általi használatbavételének, demokratikus interpretációjának egyedülálló lehetősége. S ezt a lehetőséget értelmetlennek és közösségellenesnek vélem kihagyni – minden kortárs politikai szomorúságot, rossz érzést megértve. Nem ér velünk véget a világ.”