„Kelemen Kabátban brandjét legalább egyszer alaposan megváltoztattátok. A Nyári dallam egy nagyon erős képet kialakított arról, hogy kik vagytok, ami nyilván jó is és rossz is. Ehhez képest ma már nagyon más a zenekar. Ezt hogyan értétek el?
2013-ban kezdődött az a korszak, amit úgy szoktam nevezni, hogy a »klasszikus értelemben értékelhető zenekari felállás és arculat«, addig semmiféle tudatosság nem volt bennünk. Leforgattuk a Nyári dallamot, a Viva elkezdte játszani, és véletlenül kikerült a honlapjukra. Öt percig volt ott, de ezalatt máris leszedte valaki, és feltette a YouTube-ra.Még mielőtt hivatalosan megjelent volna, pár nap alatt több százezres nézettséget ért el. Az egy nagyon hirtelen »Úristen, mi történik?!« hatás volt. Mi ebbe nem is tudtunk, meg nem is akartunk beleszólni, mert az egészen csak röhögtünk. Bulvárban szerepeltünk, két oldalas cikk jelent meg rólunk a Blikkben; minden mocskos hülyeséget elvállaltunk, amit lehetett, teljesen megaláztuk magunkat és hülyét csináltunk magunkból – és nagyon jól szórakoztunk. Szerintem ez kellett, tök jó élmény volt, de semmi tudatosság nem volt benne. Legfeljebb annyi, hogy mondtam Gazsinak, hogy »akkor legyél te a zenei producer, mert az van, hogy játsszák a rádiók ezeket a nem létező, általam összegányolt alapokat. Azért valahogy megszólalhatna, meg írhatnál esetleg dalokat, hogy ne csak ilyen Horváth Boldizsár-féle háromakkordos izék legyenek.” És akkor a zenék kb. kezdtek megszólalni, kezdett kb. rendben lenni: ez volt a Téli dallam, Az élet dala meg ez a vonal.
Az a vicces, hogy én igazából mindig is élőzenével foglalkoztam, komolyzenét tanultam, utána hangszereken játszottam vagy énekeltem különböző produkciókban; vagyis nem az történt, hogy »na jó, akkor most megkomolyodunk«, hanem hogy »csináljuk már azt, amik egyébként vagyunk«. Oké, hogy bohóckodtunk két évet, de lehetne ezt sokkal jobban, közérthetőbben, meg szórakoztatóbban csinálni. Azért az egy idő után kifullad, hogy »háhá, elég jó vicc, egy kabátban van, érted«. Egy idő után nem motivált, hogy »kifigurázzuk őket, hahaha«. Van, aki ezt tök jól tudja csinálni egy életen keresztül, például a Bëlga vagy az Irigy Hónaljmirigy, de nekünk egészen más mondanivalónk és motivációnk van a dalszerzés terén. 2013-ban kezdődött el tudatosan ennek a megváltoztatása. Először nagyon egyszerű eszközökkel: azt mondtuk, hogy 2013. január 1. után nem vállalunk diszkóhaknit. Összeraktunk egy zenekart, és azt mondtuk, hogy mostantól csak ezzel a felállással lépünk fel. Egy évig elég keserves élet volt, mert nem tudom, hány millió forintról lemondtunk, amik a haknikból jöttek volna, és volt négy-öt darab koncertünk. Kiadtunk egy kislemezt, amin már egészen értékelhető dalok voltak, a Zajlik a világot, és a kutyát nem érdekelte, meg nem értette senki. Ezen a kezdeti érdektelenségen az lendített túl minket, hogy én biztos voltam benne, hogy működni fog ez a zenei arculatváltás, vagy visszatérés önmagunkhoz. Pedig nem volt olyan zeneipari szakember, aki ne azt mondta volna, hogy ez nem fog működni, az emberek úgy gondolkoznak, hogy valamit beskatulyáznak, és onnantól az olyan. Én mondtam, hogy nem, ha az ember dolgozik, akkor ezt bizony meg lehet csinálni. És nyilván benne volt, hogy ez nem egyik napról a másikra történik meg.
Aztán a Maradjatok gyerekek meghozta az áttörést.
Azért az egy olyan dal, ami nagyon jól megszólítja azt is, aki a Nyári dallamból ismer minket, mert egy nagyon könnyed, valamennyire humoros, limonádé sláger, ugyanakkor a hangzásában sokkal modernebb, sokkal komolyabb az egész. Nem véletlenül akartunk egy featuringet, az Ecküt belevenni, egyrészt mert iszonyatosan tehetségesnek tartjuk, és szerettük volna, hogy ne csak mi rappeljünk, másrészt nyilván ebben volt egy kis pozicionálás is, tehát legitimizálni a zenekart azzal, hogy egy Eckü mellé áll. Ilyen kis apró eszközökkel dolgoztunk. És igazából ennek a folyamatnak még nincs vége, zajlik a mai napig, ez egy nagyon küzdelmes és melós dolog. Még mindig rengetegen nem vesznek minket komolyan, főleg nagy zenei öntudattal rendelkező fiatal művészek. De azért szerencsére az intelligensebb, meg a meghatározó zeneipari szakemberek már kezdenek minket elfogadni. Visszanézve valószínűleg lehetett volna ezt sokkal profibban csinálni, mint például ahogy Fluornak zseniális húzása volt, hogy úgy hagyta maga mögött a gyagyás imidzset egy huszárvágással, hogy alapított egy zenekart más néven, ráadásul egy új arccal, egy új hanggal.
A Szívdöglesztő szerinted egy lépés ugyanezen az úton, vagy egy újabb arculatváltás?
Apróbb változások vannak, de ilyen szintű változás szerintem minden két lemez között kell, hogy legyen. Minket nem érdekel, hogy ugyanazt csináljuk folyamatosan évről évre. Kicsit visszafogottabb lett, az igaz, vagy legalábbis a nagyon harsány, idézőjelben vagy pozitív előjellel vett idiotizmus kevésbé képviselteti magát. De ez sem tudatos. Ennek az egyik oka az, hogy Gazsi még két iszonyatosan jól pörgő produkcióban részt vesz, tehát nincs lehetőségünk arra, hogy egy lemezt három hónapig csináljunk, és nagyon filozofikusan átgondoljuk az egészet, tehát kicsit kényszer is volt, hogy csak hat szám szerepel a lemezen. De azért nem véletlenül ezeket választottuk. Azért mi egy popzenekar vagyunk, nekünk fontos a népszerűség, és ezek azok, amikről azt gondoljuk, hogy a legjobban fognak működni rádióban, klubokban, házibuliban, YouTube-diszkóban. Másrészt a Szívdöglesztő minden korábbi lemezünknél őszintébb, nem az volt a lényeg, hogy »legyen valami nagyon vicces, húdedurva, hahaha«, hanem jöttek dalok, leírtuk, megcsináltuk, és kész. Most Még jósolhatok, mert a közönségünknek csak nagyon kis részéhez jutott el, de szerintem ez lesz a legsikeresebb lemezünk. Majdnem biztos vagyok ebben, de ez nyilván kiszámíthatatlan.”
