Kedves Jásdi Pista!

Csathó Pál grafikus e-mailben kereste meg szerkesztőségünket, hogy Jásdi István nemrég nálunk megjelent Ettől ugye még nem vagyok rasszista? című cikkéhez szeretne hozzászólni, mintegy megerősítve a benne foglaltakat. Ezt olvashatják az alábbiakban.

*

Kedves Jásdi Pista! Olvasom cikkedet a Mandiner.boron és felsejlett előttem egy harmincegynéhány éves emlék. Te akkor a Hungarocoop kereskedelmi igazgatója voltál, én pedig, mint tervező grafikus a cég kiállítási standját készítettem az Európa akkor legnagyobb, kölni Spoga vásárára. Nagyot változott a világ. Amit most mondani szeretnék, sokan meg sem értik, de azért remélem, nem találnak soraim teljesen süket fülekre a mai harmincasok között sem.

Gulyáskommunizmus volt ugyan, éhezésről szó sem volt.

Pesten az Apostolokba jártunk sörözni. Mindenkinek megvolt a maga törzshelye, ahol egy jó halászlevet vagy pacalpörköltet megettünk. A pincérekkel, ha kialakult egy barátibb viszony, nem volt a tányérodon az előző vendég ételéből megmaradt krumpli és az „ubsali” sem volt mixelve. A borgazdaságok vagonszámra ontották a pancsolt borokat – no de semmi gond, vevő volt bőven, mégpedig elsősorban a szovjet piacon.

Azt, hogy fizettek-e érte valaha is, sohasem tudjuk meg, de hát ki kérte volna számon ezeket a dolgokat bárkitől is? Mert a politika, az tabu volt, minden társaságban megvolt a „hangulatjelentő” és minden cégnél a pártvezetés mellett az elhárítás – ha jól emlékszem, utaztatási osztálynak hívták.

Azt, hogy a vasfüggöny mögött milyen élet is volt, csak keveseknek adatott meg átélni. Örökké hálás leszek az életnek, hogy egy olyan pályára állított, amin keresztül a külkereskedelmi vállalatoknak készített munkáim révén évente többször is belekóstolhattam.

Így történt ez Kölnben is, amikor egy keményen átdolgozott hét után végig sétáltam veled az éjszakát. Mély lélegzettel szívtuk magunkba a szabadság illatát és ez szó szerint így volt, mert a dóm falánál Vivaldit játszó utcazenészektől az elegáns sétálóutca árubőségétől, az óváros egymásba érő teraszos éttermeiig mind egy speciális, úgynevezett nyugati illatot árasztott. Ami viszont a legfontosabb: este 11-kor tele voltak az utcák, éttermek tiszta arcú emberekkel minden korosztályból.

És akkor Te azt mondtad nekem: „Látod, Pali, ez az, ami hiányzik nekem Budapestből és előreláthatóan ilyen nem lesz sohasem.”

Részemről egy nagy fejbólintás volt a válsz, egy legyintő kézmozdulattal. Másnap este landoltam Ferihegyen és hazafelé tartva az volt az érzésem, hogy itthon valaki szándékosan leoltja a villanyt. Az utcák üresek, a kirakatok sötétek és minden szürke, mint a munkásőrök egyenruhája.

A sorsigazgatóság kifürkészhetetlen döntései alapján mindketten a magyar bor mezsgyéjére kerültünk, és egymástól függetlenül, te, mint borkészítő, én, mint grafikus, teljes lendülettel azon fáradozunk, hogy egy olyan világot építsünk fel, mint amilyet Kölnben éltünk meg. Azt kell, hogy mondjam, az égiek némi segedelmével ugyan, de a magyar bor- és gasztrokultúra már szinte ott van.

Budapest és vidéki városaink utcai rendezvényein emberek tolonganak, az éttermekben sommelier-k ajánlják az ételekhez illő borokat.

És ekkor jön a meglepetés, onnan, ahonnan végkép nem számítottunk. A példakép oldaláról. Ahogy sztorijaidat sorolod, mindegyik alá macskakörmöket rajzolhatok. Nekem is ezek a tapasztalataim. „Valami végérvényesen elromlott az európai kultúrkörben.” Ja, Pistám, Isten szándékai kifürkészhetetlenek, csak azt tudnám, miért kell tönkretenni azt, ami végre jól működik.