Régi karácsonyok regéi

„Amíg kisgyerekek voltunk, délután anyám kedves tanítványa jött értünk, és elvitt a templomba, ahol a nagyobbacska gyerekek pásztorjátékot játszottak. Hideg is volt, hamar megtanultuk a dalokat és a szövegeket, kicsit untuk is az előadást, de a program nem változott, be volt építve a karácsonyi programok közé. Tudtuk, hogy ha hazaérünk, nemsokára jön a Jézuska...

Amikor nagyobbak lettünk, már magunk is el tudtunk menni a templomba, sőt később mi is játszottunk a pásztorjátékban. Először csak kis angyalkák voltunk fehér ruhában, meg pásztorok a nagyatyám kucsmájában, de később, ahogy cseperedtünk, egyre komolyabb szerepet kaptunk. Én sihederkorban egészen Szent Józsefig rukkoltam elő, és kézen fogtam egyik társnőmet, aki Szűz Mária szerepét kapta. A lány különösképpen nem tetszett nekem, de az érintésében volt valami erő, máig is emlékezetes finom kamasz-erotika, amit akkortájt még pontosan nem azonosítottam, csak annyit, hogy jólesik Teri kezét megfognom, miközben másik karjábam a Jézuskát megjelenítő bepólyált játékbabát ringatja. (...)

A csengőszóra bementünk. A fán lobogtak a gyertyák – anyám nagyon ragaszkodott az élő tűz titkához, nagyon sokáig gyertyák égtek a karácsonyfánkon még akkor is, amikor már villanyégőnk is volt. Ma, érett fejjel mélyen igazat adok neki – a villanyégők az egészet épp attól a misztikus varázstól fosztják meg, ami a lényege... És mindmáig csodálom, hogy hogyan sikerült a gyertyákat oly ügyesen feltenni a fára, hogy soha semmilyen baleset nem volt, sem az ágak, sem a díszek vagy a szaloncukrok nem fogtak tüzet.

A lobogó gyertyák fényében éneklés és imádkozás következett, és a közismert karácsonyi énekek után kezdhettünk játszani – csak röviden, mert pár perc múlva asztalhoz ültünk.

A Jézuska-mítosz úgy nyolc-tízéves koromban omlott bennem össze. A pásztorjáték abban az évben valamiért nem jött össze. Szüleink délután gyorsan lefektettek bennünket, és amikor már aludtunk, indult az akció. Nekem persze sikerült felriadnom akkor, amikor apám keresztülcibálta a fenyőfát a szobán. Nem voltam teljesen éber, épp csak kinyitottam a szemem egy pillanatra, majd aludtam tovább, és a tudatomban nyugtáztam a dolgokat: igen, igen, mégiscsak azoknak az osztálytársaimnak van igazuk, akik már azelőtt is sugdosták, hogy nincsenek itt semmiféle angyalok...”