Hitoktatás, vagy amit akartok

„Én nem tudom, hogy mások hogyan oldják meg a hitoktatást az iskolában, de nálunk eléggé gyötrelmes. S oka van annak. Például van egy közel nyolcvanezer lakosú megyeközpontban tizenkét állami kézben lévő általános iskola, megpúpozva a környező falvak gyerekeivel, merthogy a szülők, ha már bejárnak dolgozni, behozzák gyerekeiket is. Némelyek a jobb tanítás minőségének reményében, másoknak meg egyszerűbb logisztikailag kivitelezni a gyerek szállítását, illetve délutános felügyeletét. (...)

Be is mentünk a három „nagy egyház” papjai elegánsan az iskolába, tájékoztatni. Voltak is négyen, az igazgatónő mentegetőzése közepette. Csakhogy a dolog többet sejtetett, merthogy egyik gyerekünk, aki történetesen az idén érdekelt a hitoktatásban, már előtte egy nappal kényszeríttetett az osztály egészével leadni a nyilatkozatokat a hit vagy erkölcstanról. Ó, de sajnálom, de sajnálom, sopánkodott az igazgatóasszony, mígnem kitört belőlem az addig visszafojtott őszinteség: eléggé érdekes, hogy tájékoztatni hívtak akkor, amikor már a szülők leadták a nyilatkozataikat. Tetszik tudni, úgy szokták mondani: ez olyan, mint halottnak a csók.

Ki akarja így a hitoktatást? Íróasztalok mellől!

Volt-e valaki, aki végiggondolta, s ha nem, miért hajszolnak bele ebbe a kilátástalan és olykor megalázó küzdelembe embereket, lelkipásztorokat, hitoktatókat? Hogy lelkifurdalásuk legyen. Mert egy faluban, egyetlen iskolában meg lehet oldani. Egy városban, tizenkettőben egy embernek ezt aligha. Vagy kettőnek, ha kerít maga mellé egy hitoktatót, vagy éppen kettőt. Hogy érzi magát egy gyerek, akit kiemelnek osztálytársai közül és egy poros szertár hátsó zugába kényszerülve szerez tapasztalatot a keresztyén élet szépségeiről? Nem tudom.”