Miért ellenzem a melegházasságot?

2013. június 08. 09:56

Az igazi sokszínűség az, amikor egy férfi és egy nő kiegészíti egymást. Megfordítva a ’68-as jelszót: ne akarjátok a lehetetlent!

2013. június 08. 09:56
Szilvay Gergely
Mandiner

Érdeklődéssel olvastam Lakner Dávid újszerű megközelítéssel megírt cikkét a melegházassággal kapcsolatban (Kell-e a melegektől védeni a házasságot?). Újszerű, amennyiben nem a megszokott módon érvel, s nem ad kapásból helyt akármelyik álláspont bevett érveinek. Dávid abból indul ki, hogy a melegházasság bevezetésének nem kell feltétlenül együtt járnia az örökbefogadási joggal, s még számos dolgot szétszálaz, ami elméletileg valóban nem tartozik össze szükségszerűen. A melegházasságért küzdő szervezetek azonban nincsenek azonos állásponton vele.

Nos, részemről nem értek egyet az egyenlőséget előtérbe helyező megközelítéssel. Azzal sem, hogy a házasságot általában a szoros érzelmi kapcsolat miatt kell elismernie az államnak. Úgy látom, a vita nem arról szól, hogy meg kell-e védeni a házasságot a melegektől: a vita az emberről alkotott képünkről szól. Tudtak róla, hogy vannak olyan melegek, akik ellenzik a melegházasságot?

Nyilván az az álláspont, amit én képviselek, könnyen lesöpörhető az asztalról, mondván, hogy a „heteronormatív” narratíva védelmezője vagyok. Európai, többségi, fehér, heteroszexuális férfi, tehát kapásból „elnyomó”, így – amint a minap jegyezte meg valaki – álláspontom csupán a „homofóbia racionalizációja”. Nos, nehéz mit kezdeni az eleve ellenséges hátsó szándékot feltételezőkkel. A heteronormatív álláspontot vállalom, a homofóbozás lepereg rólam, mint a szabad vitákat berekesztő megbélyegzés eszköze. Persze az ezt vallók szempontjából akár még érthető is, hogy így gondolják. Ám az ilyen megközelítés nem épp a párbeszédnek kedvez, és teljesen jogosan vált ki hátsó szándékot feltételező reakciókat, hogy aztán kölcsönösen küldjük el egymást a fenébe.

Sietek leszögezni: természetesen nem kívánom a homoszexualitás, a homoszexuálisok kriminalizálását (de erre nem is látok törekvéseket). Elítélem az őket érő atrocitásokat. Azt gondolom, azonos jogokat kell élvezniük a munkahelyen, a fagyizóban, az ebédlőben és más helyeken (egyébként azonos jogokat is élveznek). Nem érdekel, ha egy zenész meleg, csak hogy zenét játszik; s nem érdekel, hogy egy politikus meleg, csak hogy miként politizál. Viszont nem támogatom a melegházasságot, s a szólásszabadság részének tekintem a homoszexuális életmód kritizálhatóságát.

De nézzük, mit ír Lakner. „Egyértelmű, hogy a vallásszabadságot senki nem óhajtja megsérteni: természetes, hogy a homoszexualitást elítélő papoknak ezután sem kell összeadniuk melegeket, ahogy helyeselnie sem kell senkinek azt, amivel eddig nem értett egyet.”

Egyetértek, egyáltalán nem szükségszerű, hogy a melegházasság bevezetése együtt járjon a vallásszabadság és a szólásszabadság ilyen korlátozásával. Az viszont, hogy ezt „senki nem óhajtja”, nem igaz. Számos példát lehetne felsorolni, amikor szekuláris „humanista”, radikális ateista és LMBT-szervezetek igenis korlátozni szeretnék ezeket a szabadságokat, részint a melegházasság bevezetése kapcsán, részint attól függetlenül is. A melegházasság bevezetése után ugyanis az egyházak ezen szabadsága például úgyszintén irracionális, történelmi és igazolhatatlan előjognak fog számítani, mint a reakciós múlt maradványa.

S természetesen a vallásszabadság egyáltalán nem csak arról szól, hogy az egyházak kiket adnak össze és kiket nem. A 2010-es Equality Act után Nagy-Britanniában több keresztény örökbefogadási és társkereső ügynökségnek be kellett zárnia, vagy saját elvei ellenére feladni egyházi kötődését és kiközvetíteni árvákat meleg pároknak is, valamint befogadni a meleg párkeresők kérelmeit. Ez a vállalkozási szabadság durva megsértése. Lásd például a Catholic Care esetét. Emellett a házasság újradefiniálása után az állam könnyen mondhatja, hogy ezentúl semmiféle szociális támogatásban nem részesül az olyan karitatív vagy akármivel foglalkozó szervezet, ami nem fogadja el saját gyakorlatában a melegházasságot. A Church of England nagy viták után elkerülte, hogy melegházasságokra kelljen áldását adnia, olyannyira, hogy ezt megtiltotta neki a brit parlament, biztos ami biztos. A Munkáspárt viszont nem értett egyet ezzel, így ha bármikor új kormány jön, a vita újra megnyílhat. A dán lutheránus államegyházat kötelezték a meleg párok összeadására; annak ellenére, hogy papjainak kétharmada kifejezte egyet nem értését. Lehetne sorolni még a példákat a bibliai álláspontot prédikáló lelkészek kriminalizálásáról és a bíróság elé citált nyomdaipari vállalkozóról, aki nem vállalta a meleg szexmagazin kinyomtatását, de azt hiszem, felesleges.

Az örökbefogadás is szimbolikus ügy

A gyermekvállalással, örökbefogadással kapcsolatban is az mondható el: meg lehet próbálkozni mindezeknek a házasságról való leválasztásával, de hiába volna ez esetleg lehetséges, ha egyszer az LMBT-lobbiszervezetek többségének egyik fő célja a homoszexuális párok örökbefogadási jogának bevezettetése. Akár a melegházassággal együtt, akár attól külön; azaz úgy, hogy az élettársi kapcsolatban élőknek is legyen lehetősége örökbe fogadni. Megjegyzem, az LMBT-szervezetek általában azért is támogatják a melegházasságot, mert a házasság konstitutív elemének tekintik a gyermekvállalás (ez esetben elsősorban örökbefogadás formájában megvalósuló) lehetőségét, így nem kellene külön küzdeniük az élettársi kapcsolatok ezen „jogáért”. (Sőt, divatba jött az LMBT-szervezetek által szervezett stratégiai pereskedés arra vonatkozóan, hogy egy-egy szervezet vagy az állam ad-e örökbe gyereket meleg pároknak.)

Igen, a melegházasság elsősorban szimbolikus ügy, az egyenlőség szimbolikus ügye. Azonban az örökbefogadás lehetősége is ugyanígy szimbolikus ügy. Ha a meleg pár „házasodhat”, de nem fogadhat örökbe, akkor továbbra is diszkriminációt fog kiáltani az LMBT-lobbi, olyan diszkriminációt, ami „jogosulatlan privilégiumokat” biztosít a heteroszexuális pároknak. Azaz nem csupán a „klasszikus melegházasság-ellenes érvelés szerint” járna együtt a melegházassággal az örökbefogadási jog, hanem a melegházasságért küzdők szerint is – sőt elsősorban ők kívánják ezt. Mondjuk úgy, hogy az örökbefogadás a „csomag” része: minden jár, ami a melegeknek, ami a heteróknak, mert ha nem, akkor nincs egyenlőség.

Ha a meddő pároknak lehet, a melegeknek miért nem?

Itt, mielőtt az érzelmi kapocs állami elismerésének kérdéséről szólnék, hadd térjek ki az örökbefogadás kérdéskörére. Igaza van Dávidnak, amikor azt írja, hogy a „erről szóló vita szinte parttalan, az egyik fél előkap néhány tanulmányt arról, hogy a melegek által nevelt gyermekek gyakrabban lesznek depressziósok; a másik fél erre kimutatásokat lebegtet, melyek szerint a homoszexuálisok gondoskodóbbak, törődőbbek.” Akit érdekel mindez, a legutolsó és legnagyobb, a kérdéskörben végzett, 2012 júliusában publikált kutatásnak köszönhetően (amit a texasi Austin egyetemének fiatal professzora, Mark Regnerus készített) könnyen elmerülhet a kutatástörténetben. A Regnerus által írt összefoglaló a kutatástörténet és problémái felvázolásával indít, linkelve az összes szóba jövő, valamirevaló tanulmányt, függetlenül attól, hogy annak eredményei melyik álláspont számára voltak kedvezőek. Részint ezért is osztom azt a nézetet, hogy gyermekekkel ne kísérletezzünk (Regnerus munkájának eredményei nyugtalanítóak). A melegek esetleges örökbefogadási jogának kérdését nyugodtan nevezhetjük ellentmondásosnak.

Akár az örökbefogadást, akár az érzelmi kapcsolat elismerését, vagy mindkettőt tekintjük a lényeges pontnak, az egész vita antropológiai (és csak a felszínen jogi) vita, ami arról szól: milyen az ember természete.

Ez az, ami miatt az társadalom egyes csoportjaiban felmerülő igények szociológiai szempontját úgyszintén másodlagosnak tartom. És ettől kezdve a meleg párok által nevelt gyermekekre vonatkozó tanulmányok is másodlagosak (de nem feleslegesek). Eleve gyanús az előző években divatba jött azon vélemény, ami szerint a meleg párok nagy átlagban nem hogy ugyanolyan „hatásfokkal”, de egyenesen jobban nevelik a gyermekeket. Komolyan el tudja hinni valaki, hogy van jobb megoldás a természetes, biológiai szülőknél – általánosságban, nem a kiragadott jó és rossz példákat tekintve? Rosszul vagyunk „programozva”, „teremtve”, s tévedett az evolúció, téved a természet?

Az emberi természetre irányuló vita húzódik meg azon kifogás mögött is, amit a melegházasságért küzdők szoktak felhozni az örökbefogadás kapcsán az azt ellenzőkkel szemben: ha nem fogadhat örökbe egy meleg pár, akkor a meddő párok se fogadhassanak örökbe, hiszen nekik sem lehet gyerekük (természetes úton). A meddő párokra vonatkozó meglátás frappáns, ám hibás. Nem nézi ugyanis, miért mondják azt a melegházasság ellenzői, hogy a melegpárok nem tudnak gyermeket nemzeni (egymással), ezért ne vezessük be a házasságukat. A melegeknek ugyanis ugyanolyan joguk van házasságot kötni különneművel, mint bárki másnak. És különneművel tudnak is állami házasságot kötni a világ bármelyik országában. Különneművel akkor is tudnak házasságot kötni, ha ők vagy a másik meddő. A meddő pároknak elméletileg lehet közös, biológiai gyermeke, csak valamilyen „hiba” miatt nem fogannak meg. A melegpároknak nem azért nem lehet közös, biológiai gyermeke, mert két meleg nem tud gyermeket nemzeni egymással. Az egyetlen eset, ahol talán el lehet gondolkodni az örökbefogadás lehetőségén, az az a kényszerszülte eset, amikor egy melegpár valamely tagjának korábbi, heteroszexuális kapcsolatából származik biológiai gyermeke. De ilyenkor kérdéses, ha együtt élnek ők hárman, akkor minek akarná a gyereket a másik fél adoptálni.

A Kommentár legújabb számában a melegházasságról szóló francia vita kapcsán írt tanulmányában a szerző, Faragó Béla idézi Bertrand Vergely filozófust: az örökbefogadás a meddő heteroszexuális párok esetében „enyhíti a meddőség problémáját”, míg a homoszexuális párok „így akarják megkerülni a lehetetlent”.

Az élettársi kapcsolatról

„A házasságon kívüli együttélés is elfogadottá vált mára, holott korábban azt is ugyanúgy elképzelhetetlennek tartották, mint a válást vagy a melegházasságot” – jegyzi meg az idézett poszt. Valóban, mindez azonban meglehetősen problematikus. Az élettársi kapcsolat a „holtomiglan-holtodiglan” kimondásának megtagadása, a direkt, szándékolt ideiglenesség. Ha egy házasság tönkremegy, a felek szétköltöznek, esetleg el is válnak. Ez egy dolog. De legalább az elején akarták a holtomiglan-holtodiglant. Az élettársi kapcsolat tulajdonképpen a bizonytalanságot állandósítja, az elköteleződést, s ezzel a felelősségvállalást kerüli meg. Egyfajta köztes, lebegő állapot. Az élettársi kapcsolat egyszerűen nonszensz, aminek bevezetése hiba volt (függetlenül az ezt választók nemi orientációjára). Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen kapcsolatban a két fél tényleg teljes mértékben jól jár lélektani értelemben. Az állandó bizonytalanság érzése nem szokott jót tenni a mentálhigiéniának.

Mutatják ezt az élettársi kapcsolatokról készült angliai kutatások is: nem meglepő módon az élettársi kapcsolatban élők kapcsolata sokkal instabilabb, gyakrabban végződik szétköltözéssel, stb. Mondhatnánk, hogy ez az ő bajuk, és végül is ez az intézmény lényege. De az élettársi kapcsolatokból származó gyerekek a felmérések szerint egyértelműen megsínylik mindezt mind érzelmi-mentálhigiéniás szempontból, mind jóléti körülményeiket illetően. Egyszerűen hazugság azon elterjedt, pc nézet, hogy a különféle „családmodellek” egyenlőek. Szó sincs róla.

Az „egyszülős családmodell” teljes értékűnek beállítása is nyilvánvaló lódítás (mindez nem csökkenti a gyermeküket egyedül nevelő szülők, túlnyomó többségében édesanyák küzdelmeinek érdemeit). Mindezek fényében a könnyű válás lehetősége sem biztos, hogy feltétlen a haladás nagyszerű terméke. Ha pedig az élettársi kapcsolatban élők számára is azonos jogokat akarunk biztosítani, mint a házasságban élőknek, akkor tulajdonképp a nevén túl milyen különbség lesz a kettő között? Ugyanannyi jog, itt több, ott kevesebb kötelességgel? Nem lenne fair dolog. Az igazságosság azt követeli, hogy az azonos dolgokat egyenlően, a különbözőket pedig egyenlőtlenül kezeljük.

Szoros érzelmi kapcsolat?

„A homoszexuálisoknak az a céljuk, hogy kapcsolatukat elismertessék a többiekkel, hogy ne kelljen szégyellniük a társadalom előtt érzéseiket.” Nos, szerintem ehhez a melegházasság intézményesítése nem igazán tud hozzájárulni, amellett, hogy persze a jognak van normateremtő szerepe.

„A homoszexualitás végigkísérte az emberi civilizációt, és nem csupán a szexről szól, mint azt frusztrált szélsőjobboldali tüntetők hiszik. Azt hiszem, a házasság iránti vágy ezt egyértelműen ki is fejezi” – írja a bloggerkolléga. Nos, anélkül, hogy minősítő kijelentéseket tennénk a francia jobboldal egészét felölelő tüntetőkről, és szélsőjobboldalinak titulálnánk őket (számos meleg is ott tüntetett velük), megint csak igazat adhatunk Lakner Dávidnak. Ámde. A homoszexualitás végigkísérte az emberi civilizációt, és bár a történelem folyamán számos kultúrán keresztül sokféle variációban ítélték el, tűrték meg vagy épp ismerték el a meleg kapcsolatokat; a házasság történetének áttekintésével megállapíthatjuk: egyik kultúra sem ismerte el a házassággal egyenrangúnak a melegkapcsolatokat – még a görögök sem. És mindegyik kultúra a házasság konstitutív elemének tekintette a gyermeknemzésre való (legalább elméleti) képességet. Nyilván mindez nem jelenti azt, hogy nekünk is mindenáron így kell cselekedni, de talán mégis érdemes elgondolkozni azon, hogy ez miért van így. Ráadásul az ember történelmét rengeteg jelenség végigkísérte, amelyeket konstans jelenlétük ellenére nem tekintünk normatívnak. Sőt, számos jelenséget, emberi tulajdonságot és gyakran előforduló cselekvést rossznak tekintünk, annak ellenére, hogy kitartóan kísérik történelmünket a kezdetektől napjainkig. Így tehát önmagában az, hogy a homoszexualitás mindig is létezett, még nem indok semmire.

Perszonalistaként nem tartozom azok közé, akik szerint a házasság kizárólagos célja a gyermeknevelés, a szexé pedig a gyermeknemzés. A házasság szeretetkapcsolat (de nem szentimentális értelemben), a szeretkezés ennek kifejeződése és örömszerzés is. Mindazonáltal nem látok rá okot, hogy az állam jogilag elismerje a házasságot, ha abban legalább az elméleti lehetősége nincs meg a közös gyermekvállalásnak biológiai alapon. Az állam ugyanis azért lehet érdekelt az egész ügyben, mert a gyermek nem csupán magánügy, hanem a társadalom továbbélésének záloga. Csupán érzelmi alapon az egész cucc két ember magánügye. És ettől kezdve teljesen mindegy, hogy a homoszexualitásnak genetikai, pszichológiai vagy egyéb okai vannak, hogy öröklött, szerzett vagy választott tulajdonság.

Miért ismerjen el az állam csak úgy, magában egy szoros érzelmi kapcsolatot? A házasság forradalmi definíciója szerint ugyanis az két ember szoros érzelmi kapcsolatán alapszik. Ez nem melegházasság-specifikus nézet, hanem a társadalom széles körében elterjedt álláspont. Egy probléma van: ez így önmagában végtelenül bizonytalan és szentimentális, akár különnemű, akár azonos nemű párokról van szó. Amíg szeretjük egymást, együtt vagyunk, utána nem, mert az „hazugság volna”. Ez a szeretet-definíció nyálas és hazug. Igen, a házasság érzelmi alapú – is. De ugyanakkor egy tudatosan kimondott igen, egy hosszú távra hozott döntés, ami olyankor is érvényben van, amikor épp utálom a másikat.

Ha az állam csupán a szoros érzelmi kapcsolat (meg esetleg az aktuális együttélés) alapján ismer el házasságnak egy kapcsolatot, függetlenül a gyermeknemzés lehetőségére és hasonlókra, akkor bizony hiába mondja Lakner Dávid, hogy „cinikus és buta hasonlat” a csoportos kapcsolatok házasságként való értelmezésére vonatkozó kifogás. Ekkor ugyanis nincs ésszerű magyarázat arra, hogy ne zárjuk ki a szoros érzelmi kapcsolaton nyugvó, csoportosan együtt élőket a házasság kötelékéből. Ahogy az egy albérletben élő, közeli barátokat sem; vagy netán a szoros érzelmi kapcsolatban együtt élő testvéreket sem (függetlenül nemüktől és számuktól; egy fiú és egy lány testvér esetében még a biológiai gyermeknemzési képességgel sincs gond), stb. Ha nem korlátozódik a házasság definíciója a gyermekáldásra elméletileg nyitott, különnemű párokra, akkor nincs ésszerű gát a fogalom kiüresítése előtt. Minden további, új definíció, a melegházasságot is beleértve, önkényes, „kirekesztő” és „egyenlőtlen”.

Itt esik el a csatában a melegházasság mellett felhozott konzervatív kifogás, miszerint épphogy támogatni kellene a stabil párkapcsolatban élő melegeket, mivel ez milyen konzervatív és szép dolog. Csakhogy ha minden más kritérium hiányzik a házassághoz, akkor ez az érv egyedül marad a semmiben. Ha például valaki morálisan elfogadhatatlannak tartja a homoszexuális aktust, akkor ettől kezdve teljesen mellékes, hogy alkalmi kapcsolatról vagy stabil együttélésről van-e szó.

Én elhiszem, hogy a blogger kolléga nem kívánja a fent említett együttélési formákat házasságként definiálni, de Mexikóváros tanácsában már kezdeményezték „ideiglenes” házassági, khm, engedélyek kiadását, hogy úgymond így kerüljék el a sok válást (nem mintha az eredmény nem volna ugyanaz), s Brazíliában ismertek el élettársi kapcsolatként hármas együttélést. Emellett több, befolyásos LMBT-aktivista időnként leírja, hogy számára a küzdelem bizony nem áll meg a melegházasság bevezettetésénél. Például a holland melegházasság atyjaként emlegett Boris Dittrich, aki a poligámia és csoportos házasság legalizálásán fáradozik bevallása szerint; vagy a leszbikus aktivista Masha Gessen, aki áprilisban egy rádióműsorban azt találta nyilatkozni: a melegházasság bevezetése szerinte elsősorban nem arról szól, hogy a házasság elérhető legyen az azonos nemű párok számára, hanem a házasság újradefiniálásáról és lerombolásáról. Nyilván nem mondható, hogy ez általánosan elterjed nézet, de hogy nem mellékes, az biztos.

A Homofóbia Magyarországon című kötetben az egyik megkérdezett nyíltan felteszi a józan paraszti ésszel meglehetősen abszurdnak ható kérdést: ők négyen élnek együtt, két férfi és két nő, melegek és transzneműek. Miért ne lenne joguk gyereket örökbe fogadni, amikor két szülő többet tud adni a gyereknek, mint kettő? Íme, a „négyszülős családmodell”.

Dávid azt írja: „azzal sem értek egyet, hogy a hagyományos házasságot védeni kell a melegházasságtól. A férfi-nő házasság ugyanis sokkal ősibb, szilárdabb és megkérdőjelezhetetlenebb alapokon nyugszik annál, minthogy bármi is meg tudja kérdőjelezni jelentőségét.”

Lehet, hogy így van, de egyrészt mégis megkérdőjelezik; másrészt természetesen nem arról van szó, hogy attól jobb a heteróknak, hogy a melegek nem házasodhatnak egymással. Amikor egy ország arról dönt, bevezeti-e a melegházasságot, akkor két antropológiai álláspont két, a házasságról alkotott elképzelés között dönt. Szükségszerűen dönt, a kettő együtt nem lehet érvényben, mivel kölcsönösen kizárják egymást. Nincs semleges álláspont. A melegházasság bevezetése átértelmezi a különneműek házasságát is. A két értelmezés kizárja egymást. Az egyik azonban már bevált és bizonyított, s természetünkből fakadóan lecserélhetetlen. Pontosabban szabadságunkban áll próbálkozni vele, de valószínűleg ennek meglesznek a következményei.

Azt hiszem, ideje lenne szembenéznünk azzal, hogy lehetőségeink korlátozottak és bizony gyakran „egyenlőtlenek”. El kellene fogadnunk, hogy egyes dolgokat egyszerűen nem tudunk megtenni. Például van, aki nem tud házasodni (a heterók közt is), s van, akinek nem lehet gyereke. Ha ezt elfogadnánk, akkor nem akarnánk mechanikus módon létrehozni magzatokat (mesterséges megtermékenyítés, lombikbébi-program, béranyaság); megválasztani a nemüket (és a sajátunkat), tulajdonságaikat (eugenika; s paradox módon ezzel egy időben megszabadulni meg nem született életektől); s nem akarnánk lecserélni a biológiai meghatározottságunkat az ezt megtagadó, egyenlőségi értelmezésmóddal. Amint a Kommentár cikke megjegyzi: érdekes, hogy miközben szinte már istenítjük a természetet, mennyire meg akarunk szabadulni természetes kötelékeinktől.

Az igazi sokszínűség az, amikor egy férfi és egy nő kiegészíti egymást. Megfordítva a ’68-as jelszót: ne akarjátok a lehetetlent!

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 201 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
orion
2013. június 09. 14:30
Nem fogom magam ismételni, én ellenzem a másházasságot, azt punktum. De hogy mostanában annyira sokszor van szó erről-meg eleve a homoszexualitásról és egyéb kapcsolódó eltérésekről-, és mert tegnap belefutottam valamelyik adón a Smashbe, önvizsgálatot tartottam. Rájöttem, hogy én egyátalán nem bírom a buzikat. Mondhatnám, hogy van meleg barátom-de nem mondom, mert barátom nincs. Jó ismerőseim vannak, akikkel bizonyos időt szívesen eltöltök, bizonyos témákat jól megbeszélek, vannak, akikkel közös a hobbim-de a szexuális életükről -a vonzalmuk irányán túl- semmit nem tudok és nem is akarok tudni. Nem vagyok homofób(na tessék, már megint tagadva kell meghatároznom valamit), de természetellenesnek tartom az azonos neműek egymás iránti szerelmét, vágyát-vagy nevezzük akárhogy is. Ez nem jelenti azt, hogy nem tisztelhetek egy homokost vagy nem lehet a kedvenc énekesem, vagy nem olvasom a verseit stb. Azt sem jelenti, hogy ki akarnám őket irtani, de valami olyan mélyről jövő ellenérzés van bennem, hogy magam is csodálkozom. De nem fogok hazudni, ez van. Azt hiszem, az élet létrehozásának, átadásának, folytatásának természetes képessége az, ami felülír bennem mindent. Amiről mindez eszembe jutott, az a Smashben egy jelenet volt(ami után elkapcsoltam, és azt mondtam, na, ezt nem!)Az éttermi randi menjünkfölhozzám-ra változik, a házigazda azonnal ráveti magát a másikra, aki szívhez szólóan elmagyarázza, hogy ilyen gyorsan nem megy, járjanak egy kicsit, mielőtt szexelnek. Nem volt semmi nézhetetlen, csók, kéz a kézen, kéz a combon, ölelés, ilyesmi. Ez egy elcsépelt jelenet férfi-nő között, de két férfi között meg ...hát nem tudom, számomra hiteltelen, egyszerre röhejes és taszító. :/ Tudom, ez egy szubjektív vélemény (hiszen az enyém:), azt is tudom, hogy nem illeszkedik a mai trendbe, de abban is biztos vagyok, hogy a sok pártoló, a sok felvilágosult liberális is ezt gondolja tulajdonképpen, csak lenyomja önmagában jó mélyre ezeket a gondolatokat. És jogászkodik helyette. Nem vagyunk egyformák, se egyenlőek-és nem is kell mindenáron erre törekedni. Zárásképpen:a nők általában gusztustalannak tartják két szép férfi egymás iránti vonzódását, míg a férfiak zöme két szép leszbikusét nem! :) A magyarázat meg egyszerű: gusztustalan, mert az adott férfiak elvesznek a nők számára, míg az adott nők továbbra is zsákmánynak tekintendők, sőt, a leszbikusság nagyobb kihívást jelent. Ezért (is) hülyeség a gender.
Andre1bp
2013. június 09. 13:14
A cikkíró még a bejegyzett élettársi kapcsolatot is sajnálja a melegektól, ami alapján örökölhetnének és a horházakba információt kapnának a párjuk állapotáról, ugyanakkor a heteroknak szerinte kevés az nélettársi kapcsolat (amit a melegektől sajnál), mert a házasság egészségesebb (amit szintén ellenez a melegek körében). Nem kicsit homofób az ürge.
vigyor
2013. június 09. 13:05
"Az állandó bizonytalanság érzése nem szokott jót tenni a mentálhigiéniának." Mennyire hiteles is a szerző, ő nehezen tud elhinni valamit, ebből következően hiba az államtól, hogy elfogadta legitim együttélési formának az élettársi közösséget. Döbbenet, hogy ilyen alaptalanok formálják a közvéleményt a saját sablonos, egysíkú látásmódjukkal, a maguk mindenkire vonatkoztató világszemléletükkel, aminek kb. ennyi az alapja, hogy ő, mármint a szerző valamit el tud képzelni vagy nem tud elképzelni...
stoelting
2013. június 09. 12:17
Kissé terjengős a cikk, de remek! Szerencsére nálunk még nem működik a meleg-cenzúra.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!