Idegen ünnepünk

„A Magyar ünnep kudarca, hogy szembesítő-ráébresztő minőségében kifejezetten rosszul működik, mivel a történelmi tények és a színpadi cselekmény viszonya aránytalan. A szereplők kis túlzással vagy zsidók, vagy antiszemiták, cselekedeteik nagy része szexuális vágyaiktól vezérelt, a revíziós események megjelenítésekor a néző problémafelvetés helyett öncélú profanizálással szembesül - itt említhető a revíziós menetdalra maszturbáló honvédek képe.

A magyarok egyöntetű felelősségének sugallata biztosan nem jó irány, hiszen - Bibó István szavaival élve - ennek felvetését azok sem szeretik, akik egyébként hajlandók lennének önként részt vállalni a felelősségből. A közös felelősség feszegetése az ép valóságérzethez nemhogy közelít, inkább eltávolít tőle. Závada darabja ezért nem segíti a közös gondolkodást. Pedig akár tehetné is; a második felvonás legerősebb pontjain, az elaljasult nyilas és kommunista rendszerek működésének színpadra állításakor - amikor könyveken egyformán átgyalogoló ideológiákat, meghökkentő eszközökkel játszott kivégzéseket látunk - a darab bizony letaglózza és székhez szegezi a nézőt.

Alföldi és Závada műve az elmúlt század fontos kérdéseihez nyúl, méghozzá úgy, hogy nyomatékkal igyekszik a napjaink jobboldali szubkultúráiban virágzó nosztalgikus-leegyszerűsítő, egytényezős történetmondás ellentéte lenni. Ha csak ezt nézzük, a törekvés sikeres - már amennyiben a zsúfolt-túlhangolt ellensúlyozással a ló túloldalára átesést sikernek tekintjük.”