Ez a harc sem a végső – Kurt Flasch Miért nem vagyok keresztény? című könyvéről

„Ateista vagy? Nem. Jóllehet az Isten létezése mellett szóló érvek engem nem győznek meg, de Isten nemlétezését sem vagyok képes bebizonyítani. Nehéz dolog valaminek a nemlétezését bizonyítani. Bár hallom a teisták örömujjongását az ateizmus bizonyíthatatlansága láttán, de semmi alapjuk nincs erre, ugyanis az ő álláspontjukon kívül még végtelen másik pozíció marad nyitott.” (Kurt Flasch)

Tizenhárom fekete macska

Elmélkedhetnénk is azon jelenség felett, hogy a kreacionalista világképet vallók és az evolucionista elképzelés hívei örökkön elbeszélnek egymás mellett. Vagy inkább mondhatnók azt is, hogy a világ gömbölyű (ha igaz?), az emberiség véleményeinek széles és tarka világa meg amennyire tud, köréje tolakodik. Talán maguk a vitázók is előre sejtik az elválasztó „alapigazságoknak” mind a két oldalán, hogy érveik falra hányt borsó gyanánt célt (meggyőző hatást) a legritkább esetben érnek el.

Pedig a világ (a képzelt szellemi vízválasztó mentén) ennél jóval összetettebb, nem válik ketté, amolyan feketén fehéren két ideálisan megkülönböztethető világgá. Az emberek, sőt az értelmiségiek (az olvasó közösség/közönség) nagy része is a képzelt két véglet, a hit biztonságos holdudvara és a természettudományos átláthatósággal bizonyítható érvek (hipotézisek) között keresi tétovázva, töprengve változó önmagát és helyét. Mert az elvont, elképzelt absztrakciók világa a legsűrűbb erdő bozótja, íme, az érzelmek és az értelem viaskodik a szabad asszociációk bugyraiban és bizony nyoma marad ennek az absztrakt élménygomolyagnak a józan hétköznapi életben. Marad, igen, sajnos a fogmosás és a reggeli zuhany után is. Mint az utópiák visszajáró szellemének kísértése – és ha szerencsénk van, nem válnak tömegjelenséggé (társadalmi hisztériává), nem formálódik alapjukon forradalmi ideológia, mely végső soron majd tragikus káoszba sodorhat. Kölcsönösen rabja az anyagi létünknek (testünknek, racionális tevékenységünknek) a szellem és ez rabság fordított értelemben is igaz. Spiró György a magyar kortárs irodalom egyik legjobbja, származása ellenére tagadja, hogy zsidó volna, hiszen olyannyira nem vallásos, hogy még az ateizmust sem vállalhatja.

(Sorsunk pszichoszomatikus.) 

Sőt, mivel társas lény az ember, nem mentes a kiismeretlennek tűnő csoporttudat szerteágazó visszacsatolódásaitól és a csoport tudatalatti hatásától. Nem mentes tőle az egyes ember, az emberi szellem egyenként sem, hiszen maga az egyének különbözősége is dekódolhatatlanul végtelen. Ennyi volna az objektivitás fonala.

Olyannyira nem fejthető fel/meg ez az összetett emberi jelenség, hogy naponta visszahőkölünk még az ismert vagy akár ismeretlen eredetű, nevetséges babonák hatására is. Legyen az például a fekete macska. Ez a köznapi háziállat, amely esti sétánk közben megtorpant. Mondjuk, már tizenharmadszor keresztezi utunkat, éppen pénteken, tizenharmadikán. 

Miért? 

Hiszen akár mi magunk is bugyutaságnak véljük ezt az áljelenséget/eseményt, ha kell, el is magyarázzuk menten bárkinek, hogy a fekete macskák és a balszerencse (pech) között semmiféle összefüggés nem feltételezhető. 

És mégis megtorpanunk!

És mégis…

Igen, Kurt Flasch filozófiatörténész, egyetemi tanár összegyűjti hosszú akadémikus élete tapasztalatait, és 83 évesen az olvasók elé tárja a „beszámolóját és érvelését” arról, hogy ő már miért nem keresztény, pedig annak született és jó polgári német katolikus keresztény nevelésben részesült.

A könyvében van egy hosszabb életrajzi fejezet, melyben amolyan könnyedebb stílusban emlékezik vissza hitoktatóira, teológus tanárjaira, olykor némi lektűrökbe illő szelíd iróniával. Majd ezután a tárgyra, a keresztényi tudat értelmezésére tér és vehemens cáfolatok hosszú sorát hozza fel a Bibliában (Ó- és Újszövetség) található állítások, valamint a Bibliára alapozó vallás (-ok) gyakorlatában megdönthetetlen tényekként szereplő (pápai enciklikákban és zsinatokon stb. törvényerőre emelt) dogmákkal szemben.

Bőséges lexikális tudását állítja hadrendbe Szent Páltól az ágostoni, tomista értelmezéseken keresztül el egészen Ratzingerig a nyugalomba vonult/kényszeredett XVI. Benedek pápáig, aki német és kortárs lévén, kíméletben nála nem is nagyon részesülhet. Ez az érvelés gyűjtemény végül is lehet hasznos olvasmány (kor és káosztünetek ismertetése/elemzése és krónikája a közgondolkodásunkban). Felfogható a vallási viták, változások (a teológiák fejlődése) történeti kalauzának is, annak ellenére, hogy érezhető benne az életrajzban emlegetett sértődöttség és düh, amikor kamaszkori kérdéseire a lázadó Kurt, aki ifjonti világképe kialakításában a nevelése fékező következményeit, a vallása béklyóit kívánta volna lazítani. De a fiatalos lázadással kacérkodó ifjú azonban csak prédikációkat kapott válaszul a szerinte (is) logikus kérdéseire. Tehát lázadozott visszafogottan tovább, csendesen, évtizedeken keresztül. Hatalmas érvgyűjteményt tárt végül az olvasói elé, egy hosszú élet alatt összegyűjtött jegyzetek, ellenérvek tömegét, összetörvén eddigi hosszú polgári/értelmiségi múltja kiegyensúlyozottnak vélt attribútumait, hogy végül élete alkonyán egy szerinte korrekt döntést hozhasson: 

„…lassan és viszonylag gondosan búcsút veszek, szomorúság nélkül, inkább jókedvvel, azzal az érzéssel, hogy valami újat tanultam, és hogy szabad volt saját gondolataimat követnem. Kései fészekelhagyó voltam. Ám a végén ott állt a nyugodt józansággal elnyert eredmény: nem voltam már keresztény.”

Nincs új a Nap alatt

A Neue Zürcher Zeitungban Friedrich Wilhelm Graf alig talál eredeti gondolatot az érvelések között, nem fedez fel valódi új ellenérveket; és Flasch ellenvetéseit nem a kereszténység, hanem a dogmák elleni támadásnak értékeli – tehát Flasch tulajdonképpen a nyitott kapukon dörömböl, legalább is a svájci recenzens szerint. 

Arno Widman a Frankfurter Rundschauban is úgy értékeli szerzőnk „szorgos és alapos elemzéseit”, hogy bírálataival valóban nem mond semmi újat. 

Otto Kahlschleuer a Die Zeitben nem találja meggyőzőnek Flasch érveléseit, mivel a jelen és a régmúlt időkben megfogalmazódott érvek távoli idősíkokban értelmezve többnyire csak félreértésekhez vezetnek/vezethetnek, hiszen mára a szavak metaforikus értéke és egyben jelentésük is megváltozott. 

Johann Hinrich Clausen a Süddeutsche Zeitungban Flasch stílusának elsősorban a gorombaságát veszi rossz néven, mert véleménye szerint a szerzőnk az egyházat és a vallást ugyanabba az egyetlen zsákba kívánja belegyömöszölni. A Flasch eszmefuttatásait viszont az elemzéseit záró mondatokban szerinte Flasch már a kortárs teológusok (például Christian Lehnert) véleményéhez közelít gondolatmenetével. 

Hans Meier a Frankfurter Allgemeine Zeitungban az idős korára agnosztikussá váló Flasch érvelése nem győzi meg, tekintettel a szelektív bibliai megközelítéseiben kerülve minden teológiai megközelítést. Meier szerint már ez maga lehetetlen/feloldhatatlan módszer mert így az elemzés őrült káoszba vész.

A hervadatlan mítoszok

Igen, valóban sajátságos hozzáállás szerzőnk részéről, hogy a bibliai mitologikus eseményeket, metaforákat, melyek eredetileg szóhagyományként őrződtek meg és kerültek bele az Ó- és Újtestamentumokba, olykor úgy kezeli, mint a tegnapi híreket. Némi túlzással ezen a módon az ógörög mitológiát is a tagadás, sőt olykor még nevetség tárgyává is lehetne tenni, de még akár Homérosz (krónikás) eposzi szöveget is erre a sorsra jutnának, amennyiben természettudományos alapossággal utána nyomoznánk az akkori valós vagy vélt események történelmi hátterének.

Egy kiragadott példa a megváltás flaschi megkérdőjelezésére: 

„Összefoglalom, hogy a »megváltást« hogyan nevezik az Újszövetségben: Lutroszisz, apolutroszisz, a luein – »eloldani«, »befizetni« igéből, redemptio, »megváltás”; lutron, premium redemptionis, »jóvátétel«, »váltságdíj«; latin redimere, jelentése: »kiváltani«, egy foglyot kiszabadítani. Mintha egy hatalommal bíró ember jóindulatának visszavásárlásáról volna szó, amennyiben megfizetjük annak árát: valamely úr kegyeinek visszanyerése fizetség ellenében, váltságdíjjal való kártalanítás. Egy másik képzetkör a »jóvátételhez« kapcsolódik, görögül: katallax, latin reconcilatio, »kibékítés«, a katallage »kicserélést« jelent, a katalasszein jelentése: »kiegyenlít«; hilaszmosz, latin propitiatio, placatio, Isten haragjának enyhítése, »megbékélés«, Isten jóindulatának visszanyerése; kheirographon, »adóslevél«, mely a Kol 2,12-ben szét lesz tépve; paradidonai, tradere, »átnyújt”, »átenged«. Isten átengedi fiát.”

Hasonló módszerekkel vonja kétségbe a szűz fogantatást, a feltámadást, Mózes könyvei szerzői hitelességét, a hegyi beszédet, a csodákat stb., és közben nem említi meg a lényeget, a Biblián alapuló civilizáló mitológiai hatásokat, amelyek ezen metaforák által betölthette történelmi szerepét a vallási morál, és ami nélkül ma elképzelhetetlen lenne az európai civilizáció és a műveltség.

Kétezer évesnél hosszabb európai történetünk és valószínűleg még a jövőnk is a zsidó, görög, keresztény hagyományokra alapozódik és alapozódott. Ezeknek a hagyományoknak morált teremtő hatása nélkül nem beszélhetnénk Európáról, ahol még az ateisták is, bármennyire önellentmondásnak (abszurd állításnak) tűnik ez a jelenség, beletartoznak a kereszténynek (vagy zsidó-kereszténynek) mondott civilizációs és kulturális aurába.

Kurt Flasch

Miért nem vagyok keresztény?

Typotex kiadó

fordította: Simon József