Guba András piarista szerzetes: Életet adnék, ha nem is fizikailag

2013. október 15. 10:55

Harcművészeteket űzött, húsz évig saját lova volt és íjászkodott, egyesíteni igyekszik magában a pogány nomád lovast és a keresztény vitézt Guba András piarista szerzetes. Az országszerte mintaiskolának tekintett gödi piarista szakmunkásképző volt igazgatója Szent László legendája alapján tart előadásokat férfi és női szerepekről. Guba szerint a mai világból hiányoznak a beavatási szertartások. Hozzáteszi: a magyar hagyomány sokkal inkább egyenrangúan kezeli a férfit és a nőt, mint a nyugati. Az előadásokon szétülteti a lányok és a fiúkat, „hogy ki-ki a saját fajtájának a szagát érezze”. Interjú.

2013. október 15. 10:55
Szilvay Gergely
Szilvay Gergely

Miért érzi magát kompetensnek egy szerzetes a férfi-női szerepek témájában?

Szerintem az van a mögött a szemlélet mögött, miszerint pap ne beszéljen ilyesmiről, hogy a férfi meg a nő akkor férfi és nő, ha „egymásnak eresztik őket”. Kapcsolatba kerülnek, és ennek a kapcsolatnak van szexuális része is: aki pedig ebben nem vesz részt, annak semmi köze a kérdéskörhöz. Ez jogos felvetés. De épp azért, mert ez kimarad az életemből, sokkal erősebben fogalmazódik meg bennem a kérdés, hogy mit kezdek én a saját férfiasságommal. Amikor huszonéves koromban szerzetesnek készültem és az egyetemen tanultam, találkoztam nőkkel, akiknek érzéseik és intuícióik voltak. Engem viszont eltöltött a magam racionalitása és irigykedtem rájuk. Azután találkoztam szerzetesnővérekkel is, akik elhívtak lelkigyakorlatot tartani, s ott magukról beszéltek, hogy mit éltek meg. Nekem meg semmi ilyen élményem nem volt, és rájuk is irigykedni kezdtem, hogy nekik van ilyen, nekem meg miért nincs. Belevetettem magam a tapasztalataim reflexiójába, hogy érzek-e valamit, vagy nem; később felismertem magamban érzéseket, és ez váratlanul, elképesztően jó volt. Egy idő után viszont rádöbbentem, hogy mindezt nőktől tanulom, ez nőies dolog – akkor az, aki én vagyok, az nulla? Semmi nincs bennem, ami sajátosan férfias volna? Akkor kezdtem foglalkozni azzal, hogy ez nekem mit jelent. Voltak mestereim. Meghatározó élményem volt például a Nemzetközi Üzleti Főiskola (IBS) szupervizor-képzésén. Különös hatással volt rám Sárvári György és Zöldi Pál. A megélt helyzetektől jobban éreztem magam a bőrömben, azt tapasztaltam, hogy szeretek férfi lenni. És azt láttam, hogy ha erről merek beszélni, az másokat megmozgat. Saját sorsom kényszerítette ki ezt: eltanultam a nőktől a nőies dolgokat, és így a saját férfiúi hiányom arra kényszerített, hogy keressek valamit, ami bennem férfi. És ekkor jelent meg Szent László, a harcos: nekem ebben a keresési folyamatban fontos volt a valódi harc. Persze kérdés, mit keres egy katolikus pap harcművészeti edzéseken. 
 
Miért ment annak idején piarista szerzetesnek?
 
Más is feltette a kérdést: mi az én történetem? Mostanában az a „trendi”, hogy a papoknak, szerzeteseknek hivatástörténete van, amely erős felütéssel kezdődik. De nekem nincs ilyen. 11 éves koromban beállítottam a szüleimhez és azt mondtam, hogy pap leszek. Hogy ez hogy jutott eszembe, arra nem emlékszem. Kicsit megdöbbentek, bementek a helyi paphoz, a pap meg azt mondta nekik, hogy ha komoly, akkor úgyse lehet vele mit csinálni, ha meg nem, akkor úgyis kinövi. Ebben mindenki megnyugodott. Azóta van egy magányos vándoréletem, mert a kamaszkoromat és a fiatalságomat is úgy éltem le, hogy ez a kérdés nekem mindig ott volt a háttérben – a többieknek viszont nem. Amikor örökfogadalmat tettem, az volt a válaszom arra, hogy miért teszem, hogy van egy saját utam 11 éves koromtól 28 éves koromig, amiben úgy érzem, hogy mindig tisztességesen kerestem. Föltettem a kérdéseimet, válaszoltam rájuk valahogy, és bíztam az Istenben, hogy nem vezet félre – és itt vagyok. Van egy közös utunk: nem nagy durranással kezdődik, de mindig vissza lehet térni hozzá. Mindig bíztam benne, hogy ez egy hiteles, együtt töltött út. Egyébként azért nem egyházmegyés pap lettem, mert Mezőkövesden, ahol születtem, sok fiú volt, akik a kecskeméti piarista gimnáziumba jártak. Így én is oda jártam. A matek és a fizika nem ment rosszul – szóval, ha pap meg matfiz, akkor legyek a piarista. De ha mondjuk a bencésekhez jártam volna, lehet hogy bencés lettem volna. 
 
Miért pont a Szent László-legenda alapján beszél férfi és női szerepekről?
 
Elmentem Kolozsvárra egy doktori iskolába. Ez az iskola azt kérte tőlem, hogy írjak három ötvenoldalas dolgozatot. Ezeket olyasmiből akartam írni, ami izgat engem. A doktori iskolát együtt végeztük azzal a szerzetesnővérrel, Tornay Krisztinával, akivel együtt írtunk a Szent László-legendáról is – a női oldalról szóló részek tőle vannak, és előadni is együtt szoktunk a témáról. Az ő segítségével írtam egy dolgozatot a jászói premontrei apátság templomának belsejéről. Oda férfiak jártak, ott élték le az életüket. Azt vizsgáltam, hogy a templomban lévő képek, szobrok mit adhattak hozzá ezeknek a férfiaknak a fejlődéséhez. Ez egy játék volt: ráhúztam bizonyos modelleket a templombelsőre. Krisztina a dolgozatát egy erdélyi templom jelképrendszeréből írta. Ahogy kutatott, úgy talált rá a legendára, amiben felfedezett egy női fejlődéstörténetet. Elkezdtünk bíbelődni a dologgal: végső soron a legenda Szent Lászlóról szól, vele mi van? Érdekes, hogy férfi és női szerepekről lehet beszélni egy szakrális térből kiindulva. 
 
 
A legenda röviden: Szent László herceg Szög nevű lován ülve észrevesz egy pogány vitézt, aki egy szép magyar lányt visz lova hátán, és üldözni kezdi. Amikor már eléri, és lándzsájával ledöfné, nem tudja leküzdeni lovával az utolsó métereket, és nem éri utol a kun vitézt. Ezért így kiált a lányhoz: „Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél és vessed magad a földre!” A leány így tesz, a két küzdő fél pedig birkózni kezd. Szent László azonban nem bírja legyőzni a kun vitézt. Így a leány segít neki, és elvágja a kun vitéz inát, majd Szent László a leány segítségével levágja a kun fejét. Az utolsó jelenetben Szent László a leány ölébe hajtva fejét pihen. (Wikipédia) A középkori legenda eredeti szövege itt olvasható.
 
Rengeteg olyan templom van a Kárpát-medencében, amelyben hangsúlyos a Szent László-legenda ábrázolása. A történelmi sztorin kívül ennek mélyebb okai is lehetnek?
 
Gyanús nekem ez a legenda, mert szerintem annyira nem szakrális a története, mint amilyen hangsúlyosan szerepel a templomokban. Szóval valamiért nagyon fontossá vált azon kor emberének (14-16. század), amelyben sok helyütt festették – népszerű lett. Ráadásul nem csak arról van szó, hogy vannak ilyen alkotások, hanem mostanában is elég sok kerül elő. Lehet mondani, hogy ez véletlen, de ha hiszel abban, hogy a dolgoknak üzenete van, akkor meg lehet fejteni ezt az üzenetet. A mienk egy ilyen lehetséges megfejtés. 
 
Mennyire játszott szerepet abban, hogy foglalkozik ezzel a kérdéssel, hogy a gödi szakmunkásképzőnek volt az igazgatója?
 
Eléggé. Ha a férfiléttel foglalkozik az ember, előbb-utóbb belebotlik a beavatási szertartásokba: ezek azok a fordulópontok, ahol van egy nagy váltás az életben. Hivatalosan 18 éves korában lesz valaki felnőtt, de aki középiskola után egyetemre megy, az az esetek nagy részében továbbra is rá van utalva a szüleire és a felelősségvállalás területén nem lesz nagy váltás az életében. A gödi diákok életében viszont lesz: leteszik a fiúk a szakmunkás vizsgájukat és utána kikerülnek a munka világába, a pénzkereső, valakit eltartó férfiak sorába. Általában családon belül is a családfenntartók közé állnak át, kicsit hamarabb is nősülnek –  nekik ez nagy vízválasztó. A lányokkal testileg is durvábban és erőteljesebben találkoznak, mint a gimnazisták. Nagyon világosan ott a kérdés az ő életükben, hogy mi módon leszek férfi és mit jelent ez. Segíteni akartunk nekik ebben, s megszületett az álmunk, hogy a gödi iskola beavató iskola. A diák kap egy szakmát, amivel el tudja tartani magát, identitásában pedig kap egy megerősítést, hogy olyan valaki, akire rá lehet bízni egy családot, tudja, mi az, hogy felelősség. Ki akartuk dolgozni a férfivá nevelés tematikáját. Nincs teljesen kész, de a mostani pedagógiai programban már jól látható a szándék. Elsősorban a hittanórán és a lelkigyakorlatokon téma ez. Igyekszünk olyan helyzetekbe belevinni a fiúkat, amelyek kicsit hasonlítanak a beavatási helyzetekhez. Akit ez érdekel, azok számára pedig van egy külön hétvége, amikor kifejezetten ezzel foglalkoznak. 
 
Szóvá is teszi, hogy a mai társadalomból hiányzik a beavatási szertartás. 
 
Lehet ezt nosztalgiának minősíteni. De egy pszichológusnő, Péley Bernadette, aki a 16-18 éves fiatalokkal foglalkozott, azt írta, hogy a legtöbb helyzet, amit ők létrehoznak maguk közt – és ez nekünk esetleg deviánsnak tűnik –, a beavatási szertartások mozzanatait próbálja pótolni. Csakhogy ők nem felelős vezetővel teszik ezt, hanem egymás közt. Ezért tétova és elcsúszott a folyamat. A beavatás befogadást jelentett a feletted lévők részéről. Itt viszont nincs hova befogadni, egymást fogadgatják be a fiúk, így bezárul a kör. Nincs minőségi változás, nincs feljebb lépés. Ezt olvasva megbizonyosodtam, hogy nem csak az én benyomásom: hiányzik a beavatási szertartás az életünkből. 
 
Volt alkalmam meghallgatni a nyáron egy fiataloknak tartott előadását, amit épp egyedül tartott. Azzal kezdte, hogy szétültette a lányokat és a fiúkat. Miért?
 
Nagyon fontos a nagy összekeveredésben nők és férfiak közt, ami ma már minden helyzetben megvan, hogy válasszuk szét őket – és ilyenkor sokkoló élmény, hogy most nincsenek köztünk csajok vagy fiúk, és mit kezdünk így magunkkal. Egyébként azt tapasztaltam, hogy ezt a fiúk jobban viselik – felkiáltanak, hogy csináljunk valami keményet! Azért ültettem szét őket, hogy ki-ki a saját fajtájának a szagát érezze. Amúgy leginkább teljesen külön tartanék előadást nőknek és férfiaknak, de mivel erre ez alkalommal nem volt lehetőség, megelégedtem egy szimbolikus szétválasztással. Erdélyben vannak olyan templomok, ahol most is külön ülnek nők és férfiak. Persze picit sokkoló felütést is akartam: most nem lehet egymáshoz dörgölőzni, most mindenki foglalkozzon magával. Nem egymás mellett vagyunk, nem lehet egymásra mosolyogni, hanem külön ülünk, távol. 
 
Feltette azt a kérdést is, ki azonosul szívesebben egy páncélos lovaggal, illetve egy nomád lovassal. E két férfihős a Szent László legenda két férfi-szereplője. A saját válasza az volt, hogy magyarként a nomád lovassal azonosul. Papként nem okoz belső konfliktust ez az azonosulás, már ha a páncélos vitézt keresztény lovagnak, a nomád lovast meg pogánynak tekintjük?
 
Ez egy másik doktori iskolás dolgozatom témája, ami a vetélkedő gyökerekről szól. Az említett feszültség valóban bennem van. Nekem sokat jelent ez a nomád gyökér, amit nem akarok elveszíteni. Ha keresztény-pogány szembeállításról van szó, akkor én nyilvánvalóan keresztény vagyok, és így elveszítem a másik opciót. Azon gondolkodtam, hogy vissza lehet-e ezt szerezni. Ez fizikailag is fontos volt nekem: egy időben  volt saját lovam és ha felültem rá, akkor nomád lovasként néztem szét a világban – lehet, hogy képzelgés volt, de nem tudtam mást tenni. Emellett az íjat is forgattam. A dolgozatban tíz éves szakaszban vizsgáltam az Új Ember katolikus hetilap Szent Istvánról és Szent Lászlóról szóló cikkeit. A néprajzi jellegűekből az sejlett fel, hogy a magyarok megtérése több évszázados folyamat. Az egyházi retorika viszont mégsem ez, hanem egy „szentpáli”, nagy váltásról, gyökeres megtérésről beszél – persze értem én: nem lehet úgy megtéréstörténetet előadni, hogy mismásolunk, lassú folyamatokról beszélünk. Mindenesetre ez reményt adott nekem arra, hogy talán nem kell ezt a konfliktust magamban kiélezni. Fontos számomra az is, hogy a pogány magyar eredetmonda, a csodaszarvas mondája megismétlődik Szent László életében is: neki is volt egy Vác környéki vadászata, ahol megjelent neki egy szarvas, agancsán égő gyertyákkal. A szarvast László angyalnak értelmezte. Mintha megkeresztelődött volna a pogány legenda, amiben én integrálva látom e kettőt: az ősi nomádságot és a kereszténységet. Ráadásul Szent László Szög nevű lováról a legenda is azt írja, hogy az majdhogynem sámán volt. A keresztény legendába is beszűrődik ez a pogány látásmód.
 
Mit mond a legenda a nőknek?
 
A legendának az első részében a nő az elraboltság állapotában van, de úgy tűnik, hogy ebben jól érzi magát. Mindenesetre van egy mozzanat a női fejlődésben, amikor a nők szívesen felelnek meg külső elvárásoknak, divatnak, trendnek, könnyebben vetik alá magukat külső véleményeknek. Ez egy fogolyállapot, ami viszont biztonságos – a nőknek márpedig sokkal fontosabb a biztonság, mint a férfiaknak, és így nehezebben lépnek ki ebből a fogolyállapotból. Mégis: ez gátolja őket, fejlődésüket. Dönteniük kell valami mellett és ellen, hogy önállóak legyenek – és ezt nem lehet megúszni ahhoz, hogy érett nők legyenek és – méretükben is – akkorák legyenek a képen, mint Szent László alakja. Meg kell találniuk  magukat, saját erőforrásaikat és saját döntéseiket, és akkor ugyanolyan erőt képviselnek, mint egy férfi. 
 
Rendben: a legendában a nő végül is segít Szent Lászlónak legyőzni a kun vitézt. Utána viszont Lászlóé lesz – ez nem visszatérés a fogolyállapotba?
 
Biztos lehet így is magyarázni. Én azt látom, hogy szembefordul azzal, aki fogollyá tette őt, és segít annak, aki megszabadítja, és aki emellett sebesült: Lászlónak. Így a nő önálló lett, és ebben az önállóságban áll Szent László mellett – azaz két érett személyiség találkozik. Ebben az állapotában az ember számára a találkozás, ha férfiról és nőről van szó, akkor intimitáshoz is vezethet. Amikor még éretlen kamaszok találkoznak, akkor kunos kapcsolat van köztük, amiben mindkettőjük jobban szereti a függőséget. Ha fejlődéstörténetként fogjuk fel a legendát, akkor László és a nő találkozása az érett, magában is megálló személyiségek jó találkozásának mintája. És ez különbözik azoktól a történetektől, amelyekben a királyfi megmenti a királykisasszonyt – ott alárendelt szerepe van a nőnek, aki megvédeni és megtartani való, függőségbe eső személy. A Szent László-legendában egy harcos nő van, aki azt is mondhatná Lászlónak, hogy köszöni szépen, és elballaghatna. A legenda azonban fejbenézéssel végződik, ami provokatív ábrázolás és egy igen intim viszonyt jelez.
 
A katolicizmusról alkotott sztereotipikus kép az, hogy visszaküldené a nőket a konyhába. Erre fel ön és a Szent László-legenda mellérendeltségről beszél. Hogy van ez?
 
A magyar hagyományokban nagyon erős ez az egymásmellettiség: a meséink, történeteink, a berendezkedésünk más kultúrákhoz képest erőteljesen képviseli az egyenrangúságot. Egy lány, amikor fejlődik, fontos, hogy először váljon nővé, ami nem azt jelenti, hogy anyává válik. Az majd utána jöhet. A hirtelen anyává válás azt jelenti, hogy maradunk a függőségben és a biztonság keresésében. És igaz, hogy az önálló női lét nem kap elég hangsúlyt az egyház retorikájában. Ahogy kimarad az önálló férfilét állomása is a családapa javára. Pedig választ kell rá adni, hogy így, önmagamban nő vagy férfi: ki vagyok. Ezután jöhet az, hogy szövetkezünk az életre. Alapvetően semmi nincs elrontva, csak a hangsúlyokat kellene a helyükre tenni. A fiatalok is kapva kapnak azon, amikor ilyesmiről beszélünk nekik. 
 
 
Mit mond a legenda a férfiról?
 
Nyilván nem mond el mindent. De fontos része a férfinak a harcos lét. A harcosban benne van, hogy van egy sötét oldalunk, aminek az erőszakhoz van köze. A kun vitéz elrabol egy lányt, ami az ő kultúrájában szabályos dolog. A nőt el kell rabolni. Ez olyan férfiképet testesít meg számomra, akiben az erőszak, a hatalom elszabadult és kialakítja a maga szabályrendszerét, amiben a nő elrabolni és felültetni való lény, a másik férfi meg legyőzni és legyilkolni való. Az elszabadult belső energia kialakít egy erőszakos világot, ami nem tombol, de a saját szabályait követi. Ebben a világban vannak megerőszakoltak és elraboltak. A férfinak van egy ilyen állapota, amikor elszabadul a belső sötétség – ezt szimbolizálja a kun. Szent László két dologban biztosan különbözik: küldetésben van, ráadásul egyházi küldetésben, azaz egy magasabb értékrendszer szolgálatában; másrészt sebzett. Nem egy olyan férfi, aki bármire képes: nem is éri utol a kun vitézt. László eléri a határait, sebekkel, végességgel találkozik, azzal, hogy ő nem minden. Fontos élménye a férfinak, hogy nem vagyok mindenható, vannak határaim, sebeim, és ezekkel szembe kell néznem. Ezekkel együtt megyek és teljesítem a küldetésemet. Könnyű szembeállítani a kunt és Lászlót, de a vadság és az erő összeköti őket: ez a két ember méltó egymáshoz. Nem is tudják legyőzni egymást, ugyanaz az erő van bennük, csak másként kezelik azt. László állapota nem csupán keresztény, hanem egyetemes: a beavatások mindenhol arról szólnak, hogy belépsz a harcosok közé, akik megvédik a faludat és a népedet. 
 
Az általam említett előadása folyamán úgy fogalmazott, hogy a határok megtapasztalása és a beavatódás nem lehet pusztán szimbolikus és elméleti, hanem meg kell élni azt fizikailag is: „vér kell, hogy folyjon”. 
 
Szerintem ha bármilyen területen megtapasztaljuk a határainkat és szembenézünk ezzel, akkor az nagyon fáj és vér folyik – konkrétan vagy átvitt értelemben. De állítom, hogy mindezt nem csak belül, hanem kívül is meg kell élni. Maga az egyházam, a katolikus egyház is a szimbólumok egyháza. A szentségekben, ha vér nem is folyik, de az anyagnak fontos szerepe van: tulajdonképpen az anyag nélkül nincsenek is szentségek. De ez nem csupán egyházi, hanem egyetemes emberi tapasztalat – és nagyon örülök, hogy ez megjelenik az egyházam gyakorlatában. És ha igaz ez az egyetemes emberi tapasztalat, akkor jó, ha ez le is játszódik velünk, és nem csupán végiggondoljuk. Ezért is népszerűek a pszichológiában a dramatikus terápiák, mert valami történik. Jó látnom, hogy az egyházam ezt ismeri, s alapul veszi. A szertartásaink közül is az elsők a beavatási szertartások. Emellett a bérmálásban például el tudnék képzelni a szimbólum mellett hangsúlyosabban megjelenő történetet is. 
 
Említette, hogy űzött harcművészeteket.
 
Jó lenne úgy beszélni minderről, hogy bizonyossággal állíthatnám: átmentem olyan értelmű beavatáson, amelyet az előbb említettek jelentenek a férfi életében. Azonban csak abban vagyok biztos, hogy bizonyos mozzanatain átmentem. Az egyik fontos lépést a harcművészetben éltem át. Amikor először elmentem edzésre, és az ütés mozdulatait kellett gyakorolnom, aztán egy másik embert kellett megütnöm, nagy határátlépés volt számomra. Ez egy egészen megrendítő élmény: a mi kultúránkban egy pap, egy keresztény férfi nem tesz ilyet. De elég hamar előjött belőlem az a vadság, ami az enyém, a részem, amiben én jól éreztem magam. Nem azért éreztem jól magam, mert megütöttem másokat, hanem mert a vadságom feléledt, megjelent, megmutatta magát. Igen, ő van. Ő az én erőt adó részem, és ez fontos tapasztalat volt a férfi mivoltom megtapasztalásában: ez már nem nőies dolog volt. Valamiben különbözök! És az a nyomás, feszülés, amit a harcban gyakorolok, vagy ami rám nehezedik a szembe lévő közeledésével, az nagyon fontos minden élethelyzetben, mert a hétköznapi életünk tele van ilyennel. Ez normális. Bele kell állni, és megérzed, ráérzel, hogy szembe vagy. És tudni kell kiállni az erőddel. Ez az a helyzet, amiben férfi vagy. Ez nem kiiktatandó stressz. A másik fontos tapasztalatom az volt, amikor a verekedésben rádöbbentem, hogy a másik segíteni akar nekem, hogy az erőt és a vadságot tisztán kezeljem. Lehet, hogy néha nagyobbat üt, de ilyenkor az a kérdés, hogy mit csinálok: én is beindulok és szétszedem, vagy fel tudok állni és azt mondani: na, ez bent volt! Elismerem a másik erejét. És nagyon jó, hogy férfiak így segítenek egymásnak harcolni! Kassai Lajos, a magyar lovasíjász mondta egyszer, hogy a harcosnak az a dolga, hogy egész életen át csiszolja a technikáját: ebben élni nagyon jó volt. Nem akarok senkit megütni, de az adott és kapott ütésektől otthonosabban járok így a világban. Hálás vagyok ezekért az élményekért mesteremnek, Garamvölgyi Mihálynak. 
 
A négy férfi archetípusból – uralkodó, harcos, mágus, szerelmes – az első kettő mostanában nem annyira divatos. 
 
Hát, valóban nem. Ez abból is látszik, hogy egyre brutálisabb küzdősportokat nézünk. Régen a bokszot néztük. Azóta egyre kevesebb védőeszközt használnak, egyre keményebb a harc, és egyre több mindent lehet megcsinálni. Mi meg nézzük; mert valami hiányzik. Nem tudom, mi, de az biztos, hogy ezzel kezdeni kéne valamit, nem csak nézni. Ez feladat. 
 
A pszichológiai könyvek és főleg a párkapcsolatiak sosem látott népszerűségnek örvendenek. Érdeklődünk, tudatosodunk, vagy ez is hiányt mutat?
 
Nekem ez azt jelenti, hogy felébredt bennünk a belső munka iránti igény, ami jó. Jó, hogy van például Pál Feri, aki sodró lendülettel tud minderről beszélni keresztényként és papként. Vagy Bagdy Emőke. Hiteles és nagyon fontos, amit mondanak, írnak. 
 
Ön markáns férfi és női szerepekről, utakról beszél. Eközben ott van a genderelmélet, miszerint a társadalmi nemek elválasztandók a biológiaitól, és esetleg még mindenki meg is választhatná a nemi identitását. Ez mit jelez?
 
Hogy egyáltalán ez a gender megszületett, az azt jelzi, hogy itt valami nem tiszta és válaszokat kell keresni. Én arrafele keresem a válaszokat, amiről meséltem. Megerősít ebben valamiféle szubjektív, személyes tapasztalat. Megerősít a hitem, ami állítja ezt a különbséget és egyenrangúságot. Aki másfele keresi a válaszait, azt is tisztelem. De legalább keressünk választ! Ugyanakkor azt látom, hogy ahogyan az élet működik, az mintha nekem kedvezne. Az élet élni akar. Az emberi élet úgy megy tovább, hogy gyereket nemzünk, szülünk. És ezt csak az nő tudja a maga sajátos élményével – és a férfinak is megvan a maga másféle sajátos élménye. Férfi, nő. Szerintem ebből a szempontból nem keresek rossz irányban. Lehet, hogy egyénileg lehet más választ adni. De az élet mégiscsak menni akar tovább. Nekem is az egyik legfontosabb, hogy életet adjak, ha nem is fizikailag. De az is igaz, hogy ha mindenki olyan volna, mint én, akkor nem lenne ember a földön. Amit én csinálok papként, szerzetesként, az egy extrém helyzet. Mi akkor az én szerepem? Talán, hogy rálátok? Így látom. Amen. 
 

Összesen 21 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
kgyula
2020. április 21. 20:37
"...a protestánsok, főként a lutheránusok között is komolyan csökken a lelkészi hivatások vállalása.Mindez világosan megmutatja, hogy nincs összefüggés a hivatások száma és a cölibátus között," Ezzel nyugtathatjátok magatokat, de inkább becsapjátok, mert nem igaz. A luteránusok helyzetét nem ismerem, de a reformátusoknál nincs hiány lelkészből. Nemrég voltam egy leklkészbeiktatáson, ahol jelen voltak az egyházmegye lelkészei, és a kb. ötven fő mintegy fele a harmincas éveiben járó fiatal volt, miként a vendég luteránus lelkész is. Soha rosszabbat...
56október
2020. április 21. 16:52
Én azt mondom, le a kalappal előtted, öreg. Mindig tiszteltem azokat, akik folyamatosan tudják keresni (és megtalálni) a maguk útját, mert ez távolról sem egyszeri döntés kérdése. Tudnánk miről beszélgetni,megjegyeztem a neved!
Fahrenheit 451
2020. április 21. 16:52
Igazságtalan vagy. Azért nem piszkít oda mindenhová, csak a férfi-női szerepekbe, amíg ő pont cölibál. Pl. szép, hogy talán a gödi marad az utolsó szakmunkásképző, míg a többi átáll a betanítottmunkáskénti összeszerelésre, amit akár közmunkában lehet végezni, 47ezerért, az új pártállami kasztrendszerben, ahol mindenki olcsó, kivéve a politikusokat.
Fahrenheit 451
2020. április 21. 16:52
"Ön markáns férfi és női szerepekről, utakról beszél. Eközben ott van a genderelmélet, miszerint a társadalmi nemek elválasztandók a biológiaitól, és esetleg még mindenki meg is választhatná a nemi identitását. Ez mit jelez? Hogy egyáltalán ez a gender megszületett, az azt jelzi, hogy itt valami nem tiszta és válaszokat kell keresni." Ez a tag a genderelméletnek felel meg, hogy férfi születésű létére szexuális nemtelenséget választott, ráadásul iskolában ültethetii szét a fiúkat, lányokat, majd disszertálhat a férfi és női szerepek analizálásából... "itt valami nem tiszta és válaszokat kell keresni."
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!