Igény az lenne egy új konfliktusra Washingtonban, ám a hadiipar kapacitási tempója, a hosszú távú szerződések hiánya, a földrajzi távolság és az ukrajnai háború miatt az Egyesült Államok pár hét alatt kifogyna a szuszból és a munícióból.
Az Egyesült Államok problémája változatlan: az Ukrajnának küldött fegyvereket nem tudják időben pótolni, a beszerzések bürokratikus mechanizmusa lassú, a fegyvergyárak hosszú távú szerződések nélkül nem növelik a kapacitásukat, a hadsereg jelenlegi készlete pedig sok mindenre elég, de egy Kína elleni elrettentésre semmiképpen. Az eredmény egy fájdalmasan hosszú, lemorzsolódási háború lenne az ukrajnaival egy időben, ami így is tönkreveri a Pentagon lőszerfelhalmozási törekvéseit.
Az amerikai agytröszt, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának (Center for Strategic and International. Studies – CSIS) alelnöke lehangoló tapasztalatokat osztott meg a napokban az Egyesült Államok hadiipari teljesítményéről és annak lehetséges következményeiről.
A CSIS több tucat forgatókönyvvel szimulált egy kínai inváziót Tajvan ellen, majd az abból kirobbanó USA-Kína háború első heteit. Az eredmény kiábrándító volt:
– egyes esetekben, például a nagy hatótávolságú precíziós rakéták tekintetében ez mindössze egy hétig tartana. A szimulációkban – amelyben katonai és civil szakértők irányították a hadműveleteket – minden egyes verzió esetén az USA több mint 5000 ilyen rakétát lőtt ki kínai célpontokra három hét alatt – hogy aztán rájöjjön, nincs mivel tovább tüzelni. Ugyanez vonatkozott minden olyan lőszerre, amely nélkülözhetetlen lenne egy hasonló háborús konfliktusban. A hadihajók elleni támadórakéták esetében még sötétebb volt a helyzet: azt a készletét az USA az összes szimulációs verzióban egyetlen hét alatt használta el.
A szimuláció során a kritikus lőszerhiány miatt két dolog vált világossá: az egyik, hogy az USA elrettentő ereje valójában csak addig hatásos – a történelem tanulságai szerint gyakran addig sem –, ameddig egy nála jóval kisebb és gyengébben felfegyverzett állammal kell háborúznia. A másik, hogy míg a gyártási kapacitások hiánya az Államokban – az ukrajnai háború támogatásával párhuzamosan – a készletek amortizációját eredményezte, Kína nem követte el ugyanezt a hibát. Amerikai kormánybecslések szerint
a készleteit pedig évtizedek óta szisztematikusan növeli. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Kína a Tajvani-szorosban gyakorlatilag a saját területén háborúzna, az Egyesült Államoknak azonban 11 000 kilométerrel a saját portájától és ipari bázisától kellene megoldania a folyamatos utánpótlást, a kirobbanó konfliktus valóban egy gyötrelmesen hosszú és reménytelen háború képét vetíti elénk.
Az Egyesült Államok az ukrajnai háborút nem csak remek fegyvertesztelési lehetőségnek tekinti, ahol az adatgyűjtés során nem kell amerikaiaknak meghalnia, de egyben keserves tanulópénznek is, amely megfizetésekor kiderülnek a gyártási kapacitások súlyos hiányosságai.
Washington a háború első évében 32 milliárd dollárnyi katonai segélyt küldött Kijevnek. Csak egy példa: idén márciusig 8500 Javelin, 1600 Stinger és 38 HIMARS-rendszer lapult a csomagokban, amelyekkel Ukrajna valóban sikereket tudott elérni az oroszokkal szemben, ugyanakkor ennek a sikernek súlyos amerikai ára volt. A zömében saját, felhalmozott készletek elajándékozása egyrészt kimerítette az USA hadseregének tartalékait, másrészt megoldhatatlannak tűnő problémával szembesítette a fegyvergyártókat, harmadrészt a proxyháború miatt aggasztóan megcsappantak azok a készletek is, amelyek nélkülözhetetlenek az amerikai csapatok kiképzéséhez és egy esetleges Kína elleni háborúhoz is.
Ha pusztán az említett fegyverrendszereket nézzük, meghökkentő adatokra bukkanunk:
de még abban az esetben is évekbe telne az újragyártás, ha kapacitásnövelő beruházásokkal tennék lehetővé egy gyorsított terv kivitelezését. A megrendeléstől a leszállításig eltelt idő egyébként eleve annyira hosszú – nemcsak az említett, hanem szinte valamennyi fegyverrendszer, így valamennyi GMLRS-rendszer vagy a hajóelhárító Harpoonok esetében is –, hogy az USA már csak az üresen álló raktárak miatt is képtelen lenne megbirkózni egy Kína elleni gyors konfliktus kihívásaival – amennyiben pedig mellette továbbra is ragaszkodik az ukrajnai háború folytatásához, a helyzet végképp reménytelennek tűnne.
Az ukrajnai háború így még egy lényeges dologra világított rá: a nagyhatalmi fegyveres konfliktusok lemorzsolódási jellegüknél fogva egyben – még mindig – ipari háborúk is.
A CSIS alelnöke a kapacitásnövelés fontosságát hangsúlyozva rámutat az egyik legnagyobb problémára is: a hadiipari vállalatok ösztönzése nem fog működni a hosszú távú szerződések nélkül. Egyetlen gyártó sem fog dollárszázmilliókat költeni új gyártási beruházásokra és alkatrészrendelésekre, amikor fogalma sincs róla, hogy pár év múlva szükség lesz-e még egyáltalán a termékeire, vagyis megéri-e hosszú távú pénzügyi kockázatot vállalnia a pillanatnyi igények kielégítése érdekében. A probléma egyébként globális: a minap Németország legnagyobb fegyvergyártója, a Magyar Honvédség fő szárazföldi haditechnikai beszállítója, a Rheinmetall elnöke is éppen a hosszú távú szerződések hiányán háborgott, amikor azzal vádolta a kormányokat, hogy nem hajlandóak logikusan finanszírozni a hadiipart, miközben azonnali eredményeket várnak el tőle a lőszerutánpótlás területén.
Változatlan a szakképzett munkaerő hiányának problémája is, de nem történt igazán előrelépés az ellátási láncok erősítése érdekében sem: a Pentagon megtartotta azt a jó szokását, hogy egyes alkatrészek esetében kizárólag egyetlen beszállítóval köt szerződést, ez pedig sok mindennek nevezhető, csak biztonságos megoldásnak nem.
A CSIS alelnöke már nem is arról beszél, hogy elrettentő mennyiségű fegyverrendszer és lőszer gyártására alkalmas kapacitásnövelést kell kiépíteni az Egyesült Államokban, hanem arról, hogy legalább annyi biztonsági készletet kellene felhalmozni, amellyel hatékonyan lehet harcolni Kína ellen. Mint írja: alapfeladat lenne a háborús igények szisztematikus feltérképezése, majd ez alapján a fegyvergyártás biztonságos jövőjének kialakítása. Ez nem csak az USA érdeke, de az egész NATO-é is, hiszen ha az ukrajnai háború eszkalálódik, ÉS közben Kína valóban megtámadja Tajvant, a fegyveripar szempontjából is egy rémálom válik valóra.
A képességek és igények felmérése azért is lenne alapvető fontosságú, mert az USA még mindig ragaszkodik azon elképzeléséhez, amellyel rendre zsákutcába jut: a rövid háború utópiájához. A CSIS-éhez hasonló szimulációk keményen rávilágítanak az elképzelés hamisságára és a tervezés csődjére, a Pentagon azonban egyelőre nehezen mozdul egy új gondolkodásmód felé.
Fotó: Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter és Mark Milly tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke
MTI/EPA/UPI pool/Leigh Vogel
A 2025-2027-es időszakra az S&P Global Ratings azzal számol, hogy a magyar gazdaság 2,8 százalékos reálnövekedést ér el éves átlagban – értékelte a Makronóm Intézet elemzője a péntek esti döntést.
Gombamód szaporodnak az ukrán fegyvergyárak, ám a kívülről aranybányának tűnő vállalkozások napi gondokkal küszködnek. A legfőbb ellenség a bürokrácia és az alulfinanszírozás.
A KSH friss adatai szerint a 30 év alattiak, valamint az 55 év felettiek körében emelkedett elsősorban az aktivitás az utóbbi időszakban – derül ki a Makronóm Intézet elemzőjének értékeléséből. A munkanélküliség továbbra is alacsony, főleg nemzetközi, uniós összehasonlításban.
Csaknem 600 millió eurót adnak az ukránoknak. Csak úgy.
Míg a lengyelek Dél-Koreával és az Egyesült Államokkal üzletelnek, addig a magyar kormány a német vállalatokkal kötött megállapodásokat.
Európai vezetők üdvözölték a washingtoni döntést, de most újra rajtuk a nyomás, hogy a nyárra várt orosz támadás réme miatt ismét kisöpörjék a hadiipari padlást.
Másfél óráig küzdöttek a mentők az egyik horgász életéért, de se sajnos nem tudták megmenteni.
Szabó Bence és Furkó Kálmán a második lett szombaton a szegedi evezős Európa-bajnokságon a férfi könnyűsúlyú kormányos nélküli kettesek versenyszámában.
