Jake Gyllenhaal puszta ököllel veri szét a saját karrierjét – alaposan félrecsúszott az Országúti diszkó remake-je

Nyitókép és jelenetfotók: Laura Radford/Amazon Studios

***

Német Dániel írása

Mintegy három évtizede még ritkaságszámban mentek a remake-ek, főként csak a különösen népszerű vagy kultikus alkotásokat dolgozták fel újra. Az ezredforduló óta, a hollywoodi ötlettelenségben azonban már az aprópénzért is lehajolnak a stúdiók, és olyan műveket is elővesznek, amelyeknek valaha háromnál több fős rajongótábora volt. Az 1989-ben bemutatott Országúti diszkó a maga korában szerény sikert aratott a mozikban, aztán a videókazettás piacon megtalálta a közönségét, de semmilyen szempontból nem lógott ki az abban az időszakban sorozatszámra készült, Steven Seagal, Jean-Claude Van Damme vagy éppen Chuck Norris nevével fémjelzett akciófilmek közül. 

A sztorija sem lehetett volna egyszerűbb: egy rejtélyes, de elképesztően jól verekedő férfi kidobói állást vállal egy rossz hírű bárban, majd hamar magára haragítja a helyi maffiát, és veszélybe kerül az élete. A produkció mai szemmel leginkább azért szerethető, 

És – amit jelenleg nagyon hiányolunk – praktikus effektek; annak idején, ha fel kellett robbantani egy házat vagy egy autót, valóban megtették a forgatáson, nem számítógépes trükkökkel valósították meg a lángokat. Ami viszont igazán megmosolyogtatóvá teszi a filmet, az a tárgyalt időszakra jellemző, nem szándékolt homoerotika; Quentin Tarantinónak van például egy elmélete, miszerint az 1986-os Top Gun lényegében arról szól, hogy Tom Cruise próbálja elnyomni a meleg vágyait Val Kilmerrel szemben, és a YouTube-on össze is vágták a film előzetesét úgy, mintha a történet tényleg a két karakter között vibráló szexuális feszültségről szólna.

Az Országúti diszkó esetében Patrick Swayze a játékidő jelentős részében félmeztelenül, izzadságtól csillogó testtel látható, az egyik jelenetben kifejezetten humoros – bár az alkotók nyilván nem annak szánták –, ahogyan még a szállását adó öreg férfi is elbűvölve nézi, hogyan edz póló nélkül a kertjében. Swayze egyébként a Dirty Dancing után valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy az ügyeletes szépfiú vagy a kemény öklű akcióhős akar-e lenni, egymás követő években forgatta le minden idők egyik legnyálasabb szerelmes drámáját, a Ghostot és szintén minden idők egyik legkiválóbb akciófilmjét, a Holtpontot, de ez esetünkben lényegtelen.

A hosszú expozíció annak bizonyítéka, hogy a nyolcvanas éveket egy nem mindig túl ízléses, de mindenképpen markáns stílusvilág jellemezte; ez a sajátos esztétika nem véletlenül vált ki kellemes nosztalgiát milliókból jelenleg is. Ezzel szemben – és ez semmiképpen sem a régen minden jobb volt típusú állítás akar lenni – a jelenkori filmekben mindez nincs meg; nem beszélhetünk sajátos 2020-as évekbeli produkciókról a fősodorban. Mindezt pedig az Országúti diszkó remake-je tökéletesen illusztrálja.

 Az új változat alapsztorija nagyjából megegyezik az eredetiével, csak ezúttal Jake Gyllenhaal alakítja a messziről jött, a múltja elől menekülő egykori UFC-harcost, aki kidobói állást vállal Amerika legdélebbi pontján, Key Westen, majd összetűzésbe keveredik a helyi kiskirályokkal, és nemcsak a saját élete kerül hamar veszélybe, hanem az újdonsült barátaié is. És annak ellenére, hogy az egzotikus mediterrán környezet akár hangulatos atmoszférát is kínálhatna a cselekménynek, a képi világ lelketlen, reklámfilmes stílusa nem tudja megragadni a lehetőséget. A kétórás játékidő kínkeservesen vánszorog előre, ráadásul teljesen indokolatlanul: 

Ráadásul az akciójelenetek terén is nagyrészt elvérzik a film: az alkotók még egy autós gázolást sem voltak képesek gyenge digitális trükkök nélkül prezentálni, a szintén effektusokkal megalkotott robbanások pedig annyira nem élethűek, hogy egy kortárs számítógépes játék simán lepipálja azokat. Emellett ezúttal hiába várnánk női melleket, a jelenlegi amerikai neoprüdéria megfoszt minket ettől. De legalább az erőszak-ábrázolás terén nem finomkodtak: amikor végre beindul a cselekmény, a főszereplő hentesként töri a csontokat, és vágja bele a különböző szúró-vágó eszközöket az ellenfeleibe. Kár, hogy a hasonló mai produkciókra jellemzően ezeknek a képsoroknak is sokat kivesz az erejéből, hogy követhetetlenül gyorsan és ritmustalanul vannak összevágva. Mindez azért érdekes, mert a filmet az a Doug Liman rendezte, aki A Bourne-rejtély realisztikus közelharcszegmenseivel némileg forradalmasította az akciófilmek világát.

A legnagyobb rejtély azonban Jake Gyllenhaal szereplése. Amíg múlt héten a Vasököl esetében azt írtuk, hogy Zac Efron látványosan próbál a drámák felé mozdulni,

Azt még el lehet nézni neki, hogy számtalan elképesztően erőteljes alakítása után részt vállalt a Marvel-univerzumban (Pókember: Idegenben), hiszen számtalan más kiváló kollégáját is meggyőzték már erről – nyilván nem kevés pénzzel. És az is hihető, hogy amennyiben hunyorogva olvasta el a Rohammentő forgatókönyvét, azt gondolhatta, egy új Kánikulai délután születhet belőle; igaz, észbe kaphatott volna, hogy mivel Michael Bay rendezi, ez teljesen kizárt. 

Ezúttal azonban felfoghatatlan, mi ragadhatta meg a szkriptben, hiszen a sztori semmilyen más feladatot nem kínál a számára, csak azt, hogy hol elszántan, hol ázottkutya-szemekkel bámuljon maga elé, minden második jelenetben pedig kapja le a pólóját, és mutogassa az elképesztő hasizmait. És részben még ez is kifogott rajta. Legalábbis hiába sokkal jobb színész, mint Patrick Swayze, utóbbi sokkal karizmatikusabban és szellemesebben oldotta meg ezt a feladványt annak idején.