Ukrajna: Magyarország nem oroszpárti. Oroszország: Magyarország nem oroszpárti. Nyugati fősodor, hazai ellenzék: cirip, cirip

Azzal a helyzettel kellett szembesülnünk az Úr 2024. évének télhaván, hogy Ukrajna és Oroszország hivatalos álláspontjai e pillanatban három témában esnek egybe. Az első a háború: márminthogy folytatni kell, mert ők fognak győzni. A második a győzelem: márminthogy ők fognak győzni, nyilván, peremozsemo, meg pobjeda bugyet za nami.

Ízlelgessük: halálos ellenségek egyetértésének tárgya ma, hogy egy jó nagy láda bullshit volt mindaz, amivel két éve napról napra dobálnak bennünket. Először tavaly októberben mondta el Vlagyimir Putyin orosz elnök Pekingben, az Övezet és út fórum sajtótájékoztatóján, mikor Orbán Viktor állítólagos oroszpártiságáról kérdezték, hogy, idézem: „Ez hülyeség. Nincsenek oroszbarát érzelmei, ő nem oroszpárti politikus, ő magyarpárti politikus.” Január végén aztán megérkezett a kirakós másik fele is. Szijjártó Péter és Dmitro Kuleba ungvári randevúja után az ukrán külügyminiszter a Telexnek adott interjújában úgy fogalmazott: 

Ha oroszpártiak lennének, akkor Péter a mostani találkozón nem jelentette volna ki, hogy tiszteletben tartja Ukrajna területi integritását és szuverenitását.” (Ezt mondja 2022 óta, Kuleba úrban tehát akár eggyel korábban is megszülethetett volna a felismerés, vagy talán pont nekik nem kellett volna erről annyit hazudniuk – de spongyát rá, a lényeg, hogy megszületett.)

Minden érintett cáfol tehát. Magyarország két éve mondja minden lehetséges fórumon, hogy nem oroszpárti, s ezt megerősítik az oroszok és az ukránok. Adódik a kérdés: akkor bárki más – derék lengyel kormányfők, német zöldek, amerikai lapok, netalán magyar ellenzékiek – milyen alapon gondolják ezt máshogy? Aki rálát, mind ugyanúgy gondolja – aki nem lát rá, minek beszél?

Egyáltalán: mit érnek vajon szavak és mondatok a nemzetközi politikában, ha nem szükségeltetik mögéjük igazság?

Vegyük észre: a magyar kormányoldal ellen pszichológiai hadviselés folyik. Azt várják, hogy a jelzőik miatt tagadjuk meg azt, ami jó. Aki öngyengítő Európa helyett erős Európát akar, azt hát azzal terrorizálják, hogy „euroszkeptikus”; az ukrajnai béke, megegyezés, élet és fejlődés barátait „oroszpártizzák”, a normalitás hívei „homofóbok”, bármely más problémára, kifogásra pedig ott van a „korrupt” és a „jogállamiatlan”. Mindezeket nem azért mondják, mert ilyenek volnánk – hanem mert valami egyszerűen nem tetszik nekik.

Nem új jelenség ez, mi is megénekeltük e hasábokon párszor. De érdemes minden olyan alkalom felett, amikor egy álnok módon éveken át velünk szemben használt toposz ilyen látványosan loccsan szét egy geopolitikai sziklafalon, elidőzni egy kicsit. Megállapítani: pont ennyit ér a többi toposzuk is. Erőt meríteni ahhoz, hogy igazunk mellett kitartsunk, s hogy ne vegyék át a politikai ellenfelek tartalmatlan szavai az uralmat a tudatalatti, aztán a tudat felett. Húzza ki magát bátran ilyenkor egy büszke nemzeti, békepárti konzervatív magyar, Európa barátja: megint legyőztünk, a történelem szemétdombjára küldtünk egy toposzt. Békében rothad most valahol az „oroszpárti” is az „antiszemita” meg a „populista” között az idők végezetéig.

Ítéljünk tehát a saját szemünkkel, mások hatalomvággyal telített kategóriáitól függetlenül. Az identitásunkat nem az Európai Parlamentben hegesztik. Sem az enyémet, sem az Önét, sem Magyarországét. Mi és csak mi mondjuk meg, hogy kik vagyunk.

Nyitókép: MTI/Nemes János