Védi vagy kiüresíti a bírói függetlenséget az EU Bírósága?

Az Európai Unió Bírósága (EUB) Lengyelország ellen 2019. november 19-én hozott döntésében  kijelentette, hogy jogosult megállapítani, hogy egy tagállami bíróság teljesíti-e a függetlenség kritériumait. Ezt nyomban alkalmazta is, és a lengyel fegyelmi bírósági rendszert nem minősítette kellően függetlennek. Az Európai Bizottság és az Európa Tanács közötti példátlan intézményi összefonódás eredményeként a Velencei Bizottság a 2020. január 16-án kiadott sürgősségi véleményében átvette, és a nemzetközi jogra hivatkozva kötelezően alkalmazandó kritériummá minősítette az uniós bíróság értelmezését. Ilyen előzmény után nem lehetett meglepő, hogy az EUB legújabb végzésében a bírói függetlenségre és pártatlanságra hivatkozva úgy rendelkezett, hogy a törvényes lengyel fegyelmi bíróság működését fel kell függeszteni, és ennek eredményeként a törvényes lengyel bíróság nem dönthet azokban az eljárásokban, amelyeket többek között bírák politikai szerepvállalása miatt indított.

Felhatalmazás sincs arra, hogy az EU bármelyik intézménye meghatározza tagállamai bírósági rendszerét, de még nagyobb baj, hogy az ítélet nyilvánvaló kihívás a bírói függetlenség ellen akkor is, ha látszólag a bírói függetlenség nevében történik.

A függetlenség a bírói működés sine qua non feltétele. Ráadásul ezt nem is a posztmodern kor találta fel. Magyarországon már az 1492. évi X. törvénycikk előírta, hogy “sem a bírói hatalom kútfeje, a király, sem pedig az ország nagyjai nem kényszeríthetik a bírákat arra, hogy a szokásos és törvényes jog ellen ítéljenek”. Az 1869. évi IV. törvénycikkben ez kiegészült a közigazgatástól, azaz a végrehajtó hatalomtól, valamint a törvényhozástól való személyi és szervezeti elkülöníttetéssel, az elmozdíthatatlansággal, valamint megfelelő és kizárólagos javadalmazással. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy

és amiről ezért akkor is nehéz lenne lemondani, ha valaki ezt kívánná. Márpedig az Európai Unió Bíróságának Lengyelország ügyében hozott április 8-án közzétett végzése nemcsak megengedi, hanem egyenesen elvárja, hogy a tagállamok, akár a hagyományosan alkotmányos demokráciák is, mint Lengyelország vagy Magyarország mondjanak le bíróságaik függetlenségéről.

A bírói függetlenség nem valamiféle privilégium, és nem is korlátlan. Az eseti jogértelmezésben rejlő jogalakító hatalom teszi jelentős súlyúvá ezt a követelményt, melynek veleje az, hogy a bírót senki nem befolyásolhatja, nem kényszerítheti arra, hogy a törvények ellen döntsön. A függetlenség határaként a bíró értelmezése során nem szakadhat el a jogszabályok szövegétől.

Innen pedig már csak egy lépés az, ha a bíróknak formálisan is megengedjük a jogszabályok figyelmen kívül hagyását. Ehhez társul a döntés következménye, a bírók politikai szerepvállalásának megengedettsége.

Amikor a bírói függetlenség alkotmányos elvvé emelkedett, vitán felül állt, hogy a bíróságokat meg kell kímélni a politikai hatalmi ágak befolyásától. Csakhogy ennek a másik oldalaként a bíróságok sem vesznek részt a hatalmi vetélkedésben, le kell mondaniuk a politikai hatalomról.

Természetesen nem kétséges, hogy a bíróknak van és lehet világnézete, akár politikai preferenciáik is lehetnek, de azt várjuk el tőlük, hogy preferenciáik ne tükröződjön közvetlenül az ítéleteikben, és hasonló visszafogottságra kell számítanunk nyilvános tevékenységükben is. Nehéz elképzelni, hogy a bírák függetlensége olyan mértékben kiterjeszthető lenne, hogy az megengedné a bíróságoknak az alkotmány vagy az állam törvényeinek, az alkotmányos intézmények legitimitásának vagy általában a többi bíróság függetlenségének kétségbe vonását. Azt hiszem, az sem összeegyeztethető a bírói függetlenséggel, ha az igazságügyi szervezetek vagy informális csoportok más társadalmi csoportok vagy más országok bírói segítségét kérik, vagy legalább elfogadják nyilvános (és politikailag érzékeny) mozgalmaik támogatását, vagy ha a bírók részt vesz ilyen cselekményekben más országokban. Márpedig ez is megtörtént Lengyelországban és Lengyelország „érdekében”.

Ezért veszélyes az EUB döntése, amelyet lengyel bírák kezdeményezésére indult ügyben hoztak. Amikor ugyanis a bírói függetlenség megsértésének minősítik, ha a törvényhozás olyan törvényt fogad el, amivel a bírák nem értenek egyet, akkor ez nem a függetlenség erősítését, hanem éppen a függetlenségről lemondást jelenti. A függetlenség aszimmetrikus értelmezése, amelynek eredményeként a bírók vagy még inkább bírói szervezetek nem vállalják a politikai megmérettetést (mert nem is vállalhatják), ugyanakkor megkísérelhetik a közvéleményt, sőt a törvényhozó hatalmat befolyásolni, abszurdum.

A feltétlen korlátok közé tartoznak a jogszabályok, amelyektől nem szakadhatnak el a bíróságok. Ha elszakadnának, akkor a saját függetlenségük alapját kérdőjeleznék meg, amint erre Magyarországon az Alkotmánybíróság többször rámutatott. Belső korlátként a politikai tevékenységtől tartózkodást a bírák számra Magyarországon az 1989. évi alkotmányrevízió írta elő, mégpedig a Nyugat-Európában szokásosnál szigorúbban. Ezt a szöveget vette át az Alaptörvény is, mindenféle „puhítás” nélkül. A bírák tehát közvetlen politikai tevékenységet nem folytathatnak, sem mozgalmi formában (magánéletükben), sem – sőt, még kevésbé – az ítélkezésben. Sőt, ez még egy dimenzióban megfogalmazható: a bírói függetlenség nemcsak a saját állam másik két hatalmi ágával szemben, és nemcsak más államokkal, nemzetközi intézményekkel, de a bírói önérdekvédelmi befolyással szemben is. Talán nem túlzás hozzátenni ehhez – mivel az összeférhetetlenségi és kizárási szabályok egyértelműen erre utalnak –, hogy a személyes önérdekkel szemben is kell egyfajta függetlenség.

A fentieket pedig semmi más nem támasztja alá világosabban, mint a bírói esküje, amely igazodási pontként nem mást említ, mint Magyarországot, Magyarország Alaptörvényét és a jogszabályokat. Ezekhez fogad hűséget a bíró. Az EUB legújabb döntése pedig nemcsak a bírói esküvel való szembefordulást várja el, de a bírói függetlenséget, mint az alkotmányos állam egyik legősibb alapelvét is éppen úgy kiüresíti, mint ahogy minden más kötelező ideológiai irány követésének előírása is tette.

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára.