„Jézus rühes birkái” – így üldözték a kisegyházakat a Horthy-korszakban

Nyitókép: a nagykanizsai kávégyárba internált Jehova Tanúi (Fotó: Dr Csapody Tamás / Magyarországi Jehova Tanúi Történeti Archívuma)

A debreceni református Oláh Gábor az 1921-es templomgyalázást követően (melyről korábban itt írtunk)

Ugyanezen év végén Czapik Gyula volt csanádi egyházmegyei ügyész, rövid ideig Horthy Miklós gyermekeinek nevelője, későbbi pápai prelátus jegyezte meg, hogy újra a XVII. században jár az ország. A katolikus és az evangélikus egyházat azonban végig előnyben részesítették, és az alkalmazkodni kész reformátusok is megtalálhatták helyüket a rendszerben. Akiket talán mégis valós üldözésnek tettek ki – és akiknek nem volt fórumuk a panaszra – a szabadkeresztény csoportok és az ekkoriban kisegyháznak számító – és szektának nevezett – nazarénusok, baptisták, adventisták és metodisták voltak.

A húszas években a metodisták alig százan lehettek Magyarországon, az adventisták körülbelül hétszázan, a baptisták pedig 1921-ben 8400-an voltak – derül ki Fazekas Csaba könyvéből. Egy 1920-as adat a nazarénusok számát 1773 főben határozta meg, ez azonban túlzónak tűnik, ugyanis ez a második legnagyobb kisegyházzá tenné őket a korszak Magyarországán, azonban a források – akár pozitív, akár negatív felhanggal – őket említik a legkevesebbszer.  

például a metodistáktól Ausztriához csatoltak három gyülekezetet, négy lelkészt és közel 270 tagot, Jugoszláviához négy gyülekezetet, hat lelkészt és 500 tagot, míg Magyarországon maradt egy gyülekezet, egy lelkész és 109 tag – írja Khaled A. László. Egyik irányzat sem volt tehát újdonsült vagy ismeretlen szereplő 1921-ben Magyarországon, és a nagy egyházak képviselői úgy használták fel befolyásukat a velük való leszámolásra, ahogyan az csak a régi ellenfelekkel szokás. 

Kérdéses, hogy a kisegyházak mennyire is jelentettek veszélyt a történelmi felekezetekre. A baptisták eleve elismert felekezet voltak, az iszlámmal egy szinten, ami lényegében az állami támogatás nélküli létezési jogot jelentette. Zadravecz István tábori püspököt a baptisták elismert mivolta egyébként különösen zavarta, 1923-ban javaslatot tett a „veszélyes szekta” elismert egyházak listájáról való törlésére. Gyors növekedésüket sokan a rossz szociális körülmények között élők közti térítéssel kötötték össze.

és amikor egy német metodista misszionárius 1921-ben meglátogatta a györkönyi és nagyszékelyi közösségeket, kijelentette, hogy „úgy érezte magát, mintha Afrikában lenne”.  

A kisegyházak periferikus jellegét mutatja az is, hogy híveik között sok volt a nő, a veterán, illetve a német és szláv etnikumú ember, de az adventisták térítettek zsidók között is. Milotay István fajvédő publicista szociográfiájában a szegénység példáiként említette a „szektákat”, akik „a gazdagok bukását hirdetik”. Nem világos, hogy metodista vagy adventista közösségre utalt-e, de feljegyezte, hogy nem messze Baltazár Dezső református püspök hajdúböszörményi tanyájától, a híres zeleméri csonkatorony mellett is volt egy ilyen „pajta”-templom, ahol „vallási őrjöngők” imádtak „lidércfényeket” – riogatta olvasóit. Egy a tanyavilág nehézségeit ecsetelő 1921-es cikk pedig megemlítette, hogy mivel a papoknak sok idő kijárni a tanyákra, ezért ott divatosak a „szombatosok, nazarénusok és a nemes eszméket lábbal tipró minden egyéb kommunisták”. Gyors gyarapodásuk azonban csak az ellenszenvet növelte.

1921-es, kisegyházakat érintő riportsorozatában. A Felsőerdősor utcában (a mai Kodály körönd mellett) tartottak vasárnapi istentiszteletet, német és magyar nyelven. Szép épülettel rendelkeztek, száz fős imateremmel, ahol sok női hívő ült. Bár német zászló is volt a szobában, imádkoztak a magyar nemzetért is. A lelkészük Szalós Artúr volt, egy református ügyvédjelölt, aki Svájcba tért át. A cikk kiemelte, hogy főleg a két nagy protestáns egyházból tértek be a metodista felekezetbe.  

A baptistákat a Wesselényi utcában találták: cigány lelkészük volt, nagy szakállal, a közönségben veteránok, nők, öregek és gyerekek, sokan németül és szerbül beszélgettek. A lelkész szavaira ütemes „ámennel” feleltek, napjaink amerikai neoprotestáns gyülekezeteinek mintájára. A lap a nazarénusokat is meglátogatta: az V. kerületi gyártelepen 60 fős imatermet tartottak fenn, papjuk nem volt, német imádkoztak. A riport szerzőjével, Incze Gábor református teológiai hallgatóval, később nagyváradi lelkésszel közölték, hogy Isten eléréséhez két lépcső vezet: a cigarettázás feladása és a megtérés. Incze azt felelte, hogy nem dohányzik. 

A fenti sorok azonban legalább még érdeklődést tükröztek a kisegyházak helyzete iránt. Mikor Bangha Béla jezsuita páter az adventistákat „bűnöző fanatikusnak” és a baptistákat „erkölcsileg kifogásolható” „teozófusoknak” nevezte, még a tapintatosan fogalmazók közé tartozott.  

és naplójában azt is kiemelte, hogy a kisegyházakat Amerikából pénzelik.  Egy 1923-as tábori püspöki jelentésében „méregnek” nevezte az adventistákat és a baptistákat, akiknek híveit újra „meg kell téríteni”. Memorandumában sokat mondóan óvott az ellen, hogy bárki erőszakot alkalmazzon a kisegyházak ellen, mert így csak „vértanúkat gyártunk”. Vádjait az Amerikából való támogatottságról később Prohászka Ottokár is osztotta – írja Fazekas Csaba. Hanauer István váci püspök 1921 szeptemberében a baptistákat „babonás gyakorlatokat” űző „szektának” nevezte,  a legkeményebben viszont az a döbröközi katolikus pap fogalmazott, aki kijelentette, hogy a metodisták „Jézus rühes birkái”, akiket „nem volna kár magyar borsos tömjénnel fölfüstölni”. 

A kisegyházakra azonban a református és evangélikus egyházak szintúgy ellenségesen tekintettek, noha Baltazár Dezső támogatta a helyi szabadkeresztényeket. Az ellenszenv oka az volt, hogy

a liturgiai eltérések kisebb mértéke folytán. A nagy egyházakból kitérőket a húszas évek végén a Magyar Statisztikai Szemle évi körülbelül 300 főben határozta meg, elsősorban a két nagy protestáns egyház kárára és a baptisták javára. Mellettük ismert, hogy a metodistáknak egy alkalommal sikerült egy teljes gyülekezetet és egy lelkészt is „elcsábítaniuk” az evangélikus egyháztól, kivívva annak haragját.  

Mindez önreflexiókra is késztette elsősorban az evangélikusokat, akik az összes egyház közül talán a leghevesebben léptek fel a kisegyházak ellen. A dél-dunántúli evangélikus főesperes visszatekintésében arra jutott, hogy a húszas évek során bár léteztek – például Tolna vármegyében – evangélikus „mamutgyülekezetek” is, ám ezeknek hitélete „siralmas” volt, mert a lelkészek „személynélküli tömegmunkát végeztek”, és ezért vetették az emberek magukat a „szekták karmaiba”. Ellenszerként evangélikus oldalról a hívek személyes megkeresését, a több ima és ének bevezetését szorgalmazták.  

Az 1922-es somlóvidéki lelkészértekezleten Mesterházy László pápai lelkész a baptizmus pápai térhódításáról beszélt, „ami ellen már felvették a küzdelmet”. Takács Elek esperes pedig

 (Utóbbi váddal kapcsolatban érdekes, hogy azt katolikusok az evangélikus egyházzal szemben is megfogalmazták). A bányai evangélikus egyházkerület 1922-es közgyűlésén szintúgy a „szektaveszedelemre” figyelmeztetett Kaas Albert báró.  Azonban a vasvármegyei evangélikus Harangszó főszerkesztője, Szalay Mihály ment a legmesszebb, mikor 1921-ben a metodista és baptista kisegyházak térnyerését a „Sátán aratásának” nevezte, melyet „az egyház hitéletének megújításával” kell „ellensúlyozni”.  Mindez gyakorlatban sem festett szebben: egy baptista visszaemlékezés szerint egy nem nevesített református lelkész „nemegyszer csendőrpofonokkal intéztette el a faluban megjelenő baptista prédikátort”,  Bakonycsernyén 1922-ben pedig a helyi evangélikusok megtiltották a „szektások” temetőhasználatát. 

A kisegyházak ellen gyakori vád volt a „zsidós jelleg”. Ez a vád érte a baptistákat, a jehovistákat, a nazarénusokat és az adventistákat is. A Kálvinista Szemle például az adventistákat „zsidó nacionalizmussal” vádolta,  de a Múlt és Jövő zsidó folyóirat, mely 1922-végén meglátogatta az adventistákat, szintúgy arra jutott, hogy azok már-már maguk is zsidók, mert nem dolgoznak szombaton, és nem esznek véres ételt.  A jehovisták a vádak ellen azt a mérsékelten építő módszert találták ki, hogy kiadványokban kritizálták a „kapzsi zsidókat”, akik „uralkodni” akarnak a Földön.

a baptista Békehírnök 1922-ben kritizálta a „keresztény” rendszert, igaz a lap azt is leírta, hogy Horthyban „igazi krisztusi érzület van”. 

A tolnai Kaposszekcsőn 1921 áprilisában tartóztatták le a helyi metodista lelkészt, „kommunisztikus üzelmeknek” minősítve az istentiszteletet, melyet a csendőrség szétzavart. Ugyanitt az év végén egy komplett imatermet rekvirált a csendőrség a maga javára. Itt érdemes tisztázni, hogy a korabeli katonai szervek nem csak a kisegyházak lekészeit figyelték meg. Baltazár hatósági zaklatásáról már írtunk, de megfigyelték ifj. Görömbey Péter újfehértói lelkészt – „teljesen a zsidókkal dolgozó ember” –, Nagy Károly makói lelkészt és Berényi Dániel menekült és rokkant soltvadkerti lelkészt is. A szegedi katonai állomásparancsnokság megfigyelte a szegedi rókusi plébánost, de jelentések születtek az egyébként erősen rendszerkonform Grimer Miklós sóskúti plébánosról és képviselőről is. Csernoch János hercegprímás 1920 november végén tiltakozott katolikus papok megfigyelése ellen. 

Iratok utalnak továbbá arra, hogy a görögkatolikus papságot is megbízhatatlannak, csehbarátnak tartották. Schirilla Szólón Andor miskolci görögkatolikus esperes – akit a belső elhárítás szintúgy megfigyelt – erre is utalhatott, mikor arról panaszkodott, hogy „kísérőnk a gúny és sajnálkozás”. A helyi Görögkatholikus Tudósító egyenesen arról beszélt 1921-ben, hogy lerománozzák híveiket, nem tartják őket jogosultnak Magyarországon. „Ez a kijelentés . . . szívünkbe szúr”.  Az állammal való jó kapcsolat alkalmanként a római katolikusokat sem óvta: hasonlóan aktát vezettek a jászberényi katolikus plébánosról – „modern, szociálisan gondolkodó ember” –, illetve a későbbi évek során a krasznokvajdai plébánosról és a tápiószelei katolikus hívekről. Eközben

és ugyanebben az évben a baptista Békehírnök szintúgy jelezte cikkeiben, hogy minden istentiszteletüket rendőrségi vagy csendőrségi felügyelet mellett tartották. 

Vass József vallásügyi miniszter 1921 decemberében szólított fel minden egyházi elöljárót, hogy térképezzék fel a szektákat. Két évvel később már „antimilitarista propaganda tetteseiként” kezelték őket, és igazságügyminiszteri szinten akarták a kisegyházakat eljárás alá vonni. Ugyanekkor belügyi rendelet értelmében járt el a Bibliával házaló térítők ellen. 1923-ban a kisegyházakkal kapcsolatos konzultáció ügyében megkereste a református egyházat: Nagy István belmissziós előadó azt felelte, hogy nem érdemes vegzálni őket, mivel remek amerikai kapcsolataik vannak – derül ki Rajki Zoltán és Szigeti Jenő könyvéből.  

A későbbi évek során a lapbetiltások, toloncházba vetések, istentiszteletek megzavarása és a pénzbírságok napirendben voltak a kisegyházak tagjaival szemben. A metodisták állami üldözése a harmincas években fokozódott, példái ismertek a csendőri zaklatásnak és esetenként helyiek által elkövetett atrocitásoknak, mint frissen megtértek házainak felgyújtása.

esetükben még a halottjaiknak temetőkből való exhumálására is akadt példa, és jehovistákat hívtak be munkaszolgálatra is. 

Válogatott irodalom:

Fazekas Csaba: Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban. Budapest, Látószög, 1996.

Khaled A. László: A magyarországi metodizmus története 1920-1948 között. Egy vallási alternatíva esélyei Trianontól a fordulat évéig. Pécs, Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar PhD-értekezés.

Molnár Ambrus: A református egyház és az új vallási csoportosulások. In: Studia et acta ecclesiastica. Tanulmányok a magyarországi református egyház történetéből, 1867-1978. Szerk. Bartha Tibor, Makkai László. Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1983. 481-487.

Rajki Zoltán, Szigeti Jenő: Szabadegyházak története Magyarországon 1989-ig. Budapest, Gondolat, 2012.

Nyitókép: katolikus templom Tenkén, 1912-ben. Fortepan 95128