Nagypéntek

Uram, a fiú, mint azt Te a legjobban tudod, már napok óta megérkezett a városba. 

Hozott magával mindent, mi hozható, igaz, a hamuban sültet, amit lisztedből készítettem, az idők végezetéig osztogatja majd, de ez olyan, hogy jut is mindenkinek.

(Amikor a kenyértésztát dagasztottam, mintha csak a kisdedet öleltem volna a kedves, lágy anyagban – az ujjaim közt göndörödött, miközben a porként szálló liszt titokzatos ködbe borította a konyhaasztalt, s egy cinege az ablakpárkányra röppent. A tavasz szépséges, Uram!)

Tudom, mi a szándékod, hogy ti ezt megbeszéltétek nagy egyetértésben, s bár anyai sorsom vállalásával beleegyeztem a tervetekbe,

Nézd, remegek, ahogy próbálom elmondani Neked. Tudom, nem visszafordítható, meg kell történnie, de nem lehetne egy kicsit kevesebb fájdalommal véghezvinni? Hiszen ő az, a Te szerelmetes fiad, akiben gyönyörködtél azon a bizonyos napon is, emlékszel. Nem lenne elég a megváltáshoz, hogy kiissza a keserű poharad? És szenvedésnek nem elegendő, ha már el nem kerülhető, hogy rágalmazzák, kicsúfolják őt? Sőt, ha a testnek is szükséges fájnia (nem hiszem el, hogy ki bírom mondani): legyen, de bogozz titokban a korbácsnyélre selyemszalagot, bársonyzsineget, add, hogy a kar, amely lesújt, ezúttal gyengébb legyen, vagy csak azt, hogy elszámolja magát valaki, és kevesebbet üssön, jóval kevesebbet! És az a töviskoszorú! Jó, tudom, meg kell lennie. De mi volna, ha úgy intéznéd, hogy a fonatokban kifelé álljanak a tüskék? Drága arcát ne csíkozza a vér, hiszen emlékszel Te is, mintha ma lett volna, hogy csöppnyi csodaként a világra zendült, mekkora boldogság volt, szentséges Istenem, puha csecsemőbőrét megsimogatni.

(Erről jut eszembe, milyen szedett-vedett rongyokban indult útnak akkor is, most is. Pedig azt vette magára, a hófehér vászonkelmét, amit én szőttem, de tudod, mennyit jár-kel, földre lép, vízre száll, nem kíméli magát, s a külsőre nem ad.)

Aztán az a hegy… Ott leszek én is, és tudom-tudom, hogy útjába másokat is elvezetsz majd, olyanokat, akik egy-egy pillanatra osztoznak terhein, és mert emberméretre szabtad, az a néhány pillanat számukra elegendő is lesz talán az üdvösséghez, de a milliók megváltására mégiscsak túl sok lépést rendeltél egyszülött fiadnak. A minap is elámultam ifjú erején, de Te végtelen magasra emelted azt a hegyet. Csak egy kicsit formázd át, csak vedd azt a lejtőt szelídebbre, csak azt az ormot alacsonyabbra, kicsi szellőt adj, esőpermetet, vagy legalább puha pázsitot a talpa alá.

(A ház mögötti műhelyből áthallatszik a szisszenő hang, a deszka erezetén siklik a gyalu. Néha megérzem a faforgács hullását, olyankor valamiért sírhatnékom támad, és hálát adok a fiúért.)

Ami ezután következik, arról beszélni sem tudok. Kérlek, gondold meg, gondold át! Hiszen nagyon kimerült már, nem panaszkodott, végigcsinálta. Most akkor vedd a tenyeredre, ringasd el, és hagyjuk ezt az egész rettenetet! Adj vöröslő fényeket a pillanathoz, küldd az angyalok seregét trombitákkal, dörögjön a hangod az egekből, elmegy a híretek így is, ismerem a népedet, hinni fog Tebenned, és az Ő nevét sem felejti el soha. Rendezz drámai finálét, de felejtsd el a kínszenvedést! Ezt így nem lehetne?

(Hajnalokban a rétek úgy ébrednek, mintha nem lenne halál. A szárnyaim – karok, megtartják az alvó gyermeket.)

Legyen meg a Te akaratod, s a péntekben ígérd meg a vasárnapot nekünk.

(Nyitókép: Réz Johanna)