A balhék visszatértek – zavargáshullám sújtja Észak-Írországot

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.

A történelem néha kegyes: két évtizede leginkább a könnyű munkalehetőség, a sörök, a birkák és a zöld mezők jutnak eszünkbe Írországról; de úgy tűnik, a 20. századot végigkísérő, véres ír–brit konfliktusnak nincsen vége, legfeljebb elcsendesült egy időre – jött a brexit, hogy véget vessen a béke csendjének.

Az utóbbi hetekben évek óta nem látott zavargások sújtották Észak-Írországot: a jobbára brit lojalista tüntetők téglával támadtak a hatóságokra, és gyújtogattak, soktucatnyi ember sérült meg, jelentős károk keletkeztek. A dühöt a brexit folyományai szítják: a protestánsok úgy érzik, cserben hagyták, sőt elárulták őket, miután az ír–északír határ teljes átjárhatósága – és ezzel a béke remélt fenntartása – érdekében inkább Észak-Írország és a Brit-sziget közé ereszkedett le az EU vámhatára, számos új problémát és fennakadást okozva ezzel. A konfliktus alapvető okai viszont mélyen visszanyúlnak a történelembe.

Éppen száz éve tart az ír-szigeti megosztottság (lásd keretes írásunkat), s azóta is a sziget egyik legfontosabb problémája. A konfliktus alapvonala valahol ott húzódik, hogy az ír nacionalisták szeretnék, ha az utolsó brit zászló is eltűnne a szigetről – legfeljebb a nagykövetség előtt maradhat egy –, az ulsterieknek is nevezett unionisták viszont annak örülnének a legjobban, ha továbbra is az Egyesült Királyságban élhetnének.

A hatvanas évek végén kezdett igazán kiéleződni a konfliktus: az Észak-Írország területén élő katolikus kisebbség ettől az időszaktól kezdve folyamatos, az élet számos területén tapasztalható jogfosztásról és hátrányos megkülönböztetésről számolt be. Az észak-írországi hatóságok persze leginkább erőszakkal igyekeztek reagálni a katolikusok demonstrációira, hiszen ezek mögött is a két Írország egyesítésére irányuló törekvéseket sejtettek. Hasonló okokból az unionisták is folyamatosan konfliktusba keveredtek félkatonai szervezeteik révén a katolikusokkal és azok hasonló alakulataival, többek között az 1969-ben kettészakadt Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) militáns inkarnációjával, az Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereggel, a provókkal.

Észak-Írországban, illetve kisebb részben az Ír Köztársaságban és az Egyesült Királyságban is lényegében álló gerillaháború alakult ki: 1969 augusztusában odavezényelték a brit hadsereg egy részét az erőszak mihamarabbi megfékezésére, az ulsteriek és a katolikusok oda-vissza vegzálták egymást, a provók pedig csaknem véletlenszerű robbantásokat követtek el országszerte vasútállomásokon, boltokban, éttermekben, esetleg merényleteket követtek el magas rangú politikusokkal, rendőrökkel, katonákkal szemben. Érdekes apróság, hogy az amerikai ír diaszpóra mellett olyanokban is támogatóra lelhetett az IRA, mint a Muammar al-Kaddáfi fémjelezte líbiai rezsim. Erre az időszakra The Troubles, vagyis nagyjából „a balhék” néven emlékszik a brit történetírás, ami jól szemlélteti a konfliktus karakterét: nem hagyományos, nagy háború, de véresnek azért véres és pusztítónak is pusztító. Az erőszaknak II. Erzsébet királynő is majdnem áldozatául esett: a provók többször is közel jártak ahhoz, hogy bombáikkal megöljék.

A rendkívül komplikált történelmi, vallási és etnikai viszonyok kulisszája előtt a béketeremtés sem volt egyszerű, sőt. A kilencvenes évek előtt elindított rendezési kísérletek rendre kudarcba fulladtak, de a komolyan vehető, az Egyesült Királyság, Írország és az Egyesült Államok bevonásával tervezett békecsinálási folyamat végső soron eredményesen zárult. A népszavazásokkal is megerősített nagypénteki megállapodás, amelyet gyakran belfasti megállapodásként is emlegetnek, 1998-ban tett pontot az erőszak végére. Az egyezmény, illetve Írország és az Egyesült Királyság uniós tagsága rengeteg, az évtizedek során keletkezett sebre jelentett gyógyírt – két évtizednyi békeidőbe érkezett a brexit, mint egy fél tégla egy pocsolyába.