Tovább, tovább, tovább

Február közepe a szülőknek épp annyi okot ad fejvakarásra, ahány utód továbbtanulásának ügyét kell kézben tartaniuk. A bürokráciával való megküzdésen túl az igazi kihívást a 14, 18 vagy épp 22 éves leszármazott értékeinek és képességeinek, illetve a kínálkozó munkának vagy a számításba vehető oktatási intézményeknek a kiválasztása jelenti. Leírva így nem is tűnik olyan komplikáltnak: a feladat igazi súlyát a kölyökkel folytatott hosszas érdekegyeztető beszélgetés adja meg. Vegyük azt az ideális állapotot, hogy a gyerek hajlandó a három rövid tőmondaton túli eszmecserére is. Ez esetben esély kínálkozik a vágyak kölcsönös feltérképezésére.

A baj első számú okozója maga a szülői szív, amely hosszú évek során képes bárkivel – legfőképp önmagával – elhitetni, hogy az ő gyereke átlagon felüli, de legalábbis csiszolatlan gyémánt, és örülhet, akinek kezébe ráspolyt ad hozzá az élet. A vágyak természetesen egy sikeres életutat vetítenek a retinára, a szülői késztetéseket pedig a köznyelv az „azért dolgozunk, hogy neked majd jobb legyen” mondatba sűríti össze. A gyereknek mindösszesen egyetlen feladata van, hogy menő és sikeres legyen.

A polgári attitűd itt természetesen a tanulás útján elérhető tisztes gyarapodást tételezi, bár a finom modorú, illetve alpári gátlástalanság felső és alsó körei egyéb pályaíveket is felvillantanak. A kvalifikált munkaerő piaca a 25 és 39 év közötti korosztályra gyúr, oda kell tehát a szülőnek kitanított gyerekeit eljuttatnia, ha a korszellemnek és a társadalmi elvárásoknak meg akar felelni. A 2016-os mikrocenzus alapján ebben a csoportban már a harminc százalékot is meghaladta a diplomások aránya, számuk és hányaduk pedig évről évre nő. Ebben közrejátszik a robbanásszerű technikai fejlődés mellett az az általános közhangulat is, amely azt sugallja, hogy akkor vagy valaki, ha befolyásos és pénzes pozícióban ülsz. Ahhoz pedig diploma kell.