Nekem a reformáció

Nekem a reformáció...

A dombot jelenti az alsószuhai templom körül. A tanári parcellát a sárospataki temetőben. Az irtózatosan hosszú debreceni közlekedési lámpákat.

Egy hajdani balatonszárszói istentiszteletet, aminek végén egy pillanatra valóban megnyílt a templom fedele (előtte kikaptunk fociban az evangélikusoktól). Cs. Szabó Lászlót, Tisza Istvánt, Marosszentimrét és az áldás előtti pillanatnyi csendet. Az öreg kollégiumok zömök, falusias klasszicizmusát. A Református Élet megsárgult rotációs papírját jelenti. Az elveszett pápai Édent sóhajtó mondatokat nagyanyám szájából. 

Ún. esperesi hanglejtést jelent, a szószék irányából, amely rádióhullámhoz hasonlóan hömpölyög, néha falzettbe csap át, de megnyugtatóan és rendíthetetlenül tart a végkifejlet felé, kései bizonyítékaként egy-egy rég elporladt teológiai retorika-tanárnak. 

A csepeli templomot jelenti, amelyet Ybl Miklós unokaöccse tervezett és szegény gyári munkások pénzéből meg Weiss Manfréd adományából épült. 

Ezt a teljesen valószínűtlen nyelvet jelenti, amin beszélünk. Ahogy az abaújvári templom mögül, a kerítésen ágaskodva az ember lenéz a Hernád völgyére, meg Kassára, és hátrafordulva, a hegy mögött ott van Gönc, a furán félbemaradt felvidéki várossá alakulásával, még hátrébb meg ott terül el  Vizsoly, akkor nagyjából összeáll, hogy ez nem történhetett másképp. 

Azt a száznegyvenhárom lépést jelenti a genfi emlékmű előtt. 

És onnantól lehet tudni, hogy minden rendben van: a bűneink nemcsak eltöröltettek, de többet már egyedül sem vagyunk a világban, álljunk akármennyit a Piac és a Szent Anna utca sarkán az esőben. Benne vagyunk valamiben, amiért mások az életüket adták, vitatkoztak, szenvedtek, petícióztak, betűt szedtek és adakoztak: nekünk már csak el kell kapni a buszt, hogy odaérjünk vasárnap tízre. 

Nem érünk oda.